Zámoly
ZÁMOLY
története
Ősidőktől napjainkig
Összegyűjtötte: Szabó István
Művelődési Ház igazgató, a Honismereti szakkör vezetője
Gépelte: Halász Andrásné
anyakönyvvezető, a Honismereti szakkör gépírója
Digitalizálta: Rituper Józsefné köztisztviselő 2023-ban
id. Simon Zoltán - Az előszó előszava (2023)
Szabó István Zámoly történetének leírásával maradandót alkotott. Szerénykedett, hogy talán nem is neki kellett volna a munkát elvégezni, hisz csak félig-meddig volt zámolyi. Felvetődik a kérdés, ha Ő mindezt nem tette volna, vajon akadt volna valaki más? Nem tudhatjuk.
Öt példányban gépelte Halász Andrásné a két kötetbe zárt történetet. Eredeti első példánya sokáig volt a Polgármesteri Hivatalban /korábban Községházán/. Már szakadtra olvasták a kölcsönkérők, egyszer csak nem került vissza. Nem sikerült megtudni kinél lehet. Több példány van most A Fejér Megyei Levéltár példányának másolataként több példányban őrzik, olvassák az érdeklődő Zámolyiak.
Üdvözlendő, hogy Zámoly Község Önkormányzata támogatásával, Rituper Józsefné szövegszerkesztésével immár modern könyv formában jelenik meg.
Szabó István 1944-ben a Zámolyi repülőtéren volt repülős katona. Bajtársaival Zámolyon voltak elszállásolva fél évig. Természetes volt, hogy kapcsolatban voltak a lakossággal. Szerelem is született, megismerte a tejcsarnok tulajdonos Kovács István kisebbik lányát, akit később a háború után feleségül vett.
A háborúnak mint minden katona Ő is részese, elszenvedője lett, hadifogságba esett. Mint írja: „A hadifogság sok keserves percében megfogadtam, ha hazatérve Zámolyra kerülhetek-hát egy évet is szívesen dolgozok ingyért Zámolyért-ahol 1 félévig katona voltam 1944.-ben.”
Tanúsíthatjuk, hogy ígéretét megtartotta. Nemcsak félig-meddig, hanem teljes lényében Zámoly meghatározó személyisége volt. Megfizethetetlen munka volt a rengeteg információ begyűjtése, rendszerezése. Még így is hiányérzete volt, többször említi, hogy még mi mindent kellene leírni.
A különböző helyekből származó számadatok mellett nagy részben saját kutatási eredményei is vannak. 1956.-tól részletes időjárási kimutatásokat is készített. Naponta / éjszaka is/minimum tíz adatot rögzített 13 éven át. Ötvenezer észlelési feljegyzése született.
A szó igazi értelmében tanító volt. 1956 júliusáig Sukorón volt iskola igazgató. Családjával akkor jöttek Zámolyra, itt iskola igazgató- helyettes lett.. Azonnal mindenki által tisztelt közéleti ember lett. Kultúrház igazgatónak nevezték ki, a Hazafias Népfront elnöke tisztséget is vállalta. Az emberek Szabó tanár úrnak szólították. Kollégái is szerették közvetlensége, segítőkészsége miatt.
Az 1956-os forradalom alatt is aktív volt. Közfelkiáltással az Ideiglenes Nemzeti Bizottság elnökének választották. Tisztánlátásának, határozottságának köszönhetően az események Zámolyon normális mederben folytak le. Higgadtságra, nyugalomra intette az embereket, utat mutatott a legfontosabb teendőket illetően.
Nemcsak az osztályteremben volt tanító. Tanítás után vezetésével jártuk az erdőket réteket, Figyeltük, óvtuk a tojásaikból éppen kikelő madárkákat, növények, rovarok, erdei vadak viselkedését. Figyeltük a szelek irányát, segítségével el tudtunk igazodni az ásványok világában.
Szerette Zámolyt! feleségével, fiával, lányával boldog család voltak. Anyósával , felesége nővérével,annak családjával napi szinten ápolták a meleg kapcsolatot. Aztán volt egy szörnyű baleset, ami mindent megváltoztatott. 1965 november 5-én meghalt a felesége.
Vajon mérhető e az az odaadás, Zámoly, a zámolyi emberek szeretete, amit Szabó István tanító nyújtott. Tanúsíthatjuk, hogy a hadifogságban tett fogadalmát túlteljesítette. Tisztelettel és hálával tartozunk mi zámolyiak.
Zámoly, 2023 május 23.
Simon Zoltán
– 1968 –
ELŐSZÓ
Zámoly történetének a megírásával sokan akartak foglalkozni, de a sok között csak párnak sikerült a község, illetve lakóinak az életét csokorba szedni.
Erre a „csokorba szedés”-re vállalkoztam akkor, amikor a Hazafias Népfront felkérésére nekiültem a történet megírásának.
Célom egy kis történeti, földrajzi, gazdasági tájékoztatás volt a múltból és a jelenről, de írásomnak rengeteg a hiányossága. Többet kellett volna foglalkoznom a felszabadulás utáni időkről, de mentségemül szolgáljon, hogy csak 1956. július óta élek Zámolyon, bár 1944-ben félévig, mint katona, már itt laktam. S ha valaki megró azért, hogy miért éppen én írok, aki nem zámolyi vagyok, annak a válaszom, hogy félig-meddig zámolyinak érzem én is magam – feleségem után – aki a sokat szenvedett zámolyi ősök utóda.
Ezért írásom feleségemnek ajánlom, hogy a zámolyi történetben emléket állítsak Simon, Ódor, Menyhárt, Zsebő, Bátki, Filotás és Molnár, valamint Nagy nevű elődeinek.
(S immár Néki is, aki 1965-ben tragikus körülmények között elhunyt.)
Zámoly, 1959. évi július hó
Az előszóban említett történetet, mint a Hazafias Népfront titkára írtam még 9 évvel ezelőtt, de kiadásra technikai okok miatt nem került sor.
Most, hogy a művelődési ház keretében működő honismereti szakkör feldolgozza a község történetét 1945-től, így az őstörténet megírása rám vár. A történetben szereplő adatok hitelesek, azokat nem változtattam meg. A forrásmunkákat a történet végén felsorolom. Írásom remélem eléri célját és sikerül a feledés homályából megmenteni olyan történeteket, melynek szereplői itt éltek, itt haltak meg és akikre büszkék lehetnek a mostani és a későbbi zámolyiak is.
Zámoly, 1968. július hó
Zámoly község a Zámolyi-medence közepén fekszik, az Északi-szélesség 47° 20’ – és a keleti hosszúság 18°-25’-nél. Északról a Vértes hegység, délkeletről a Velencei hegység, észak-nyugatról a „Móri árok” határolja, míg a Mezőföldtől délnyugatról a Sárrét választja el.
A tudósok földünk történetét korszakokra osztották, mint a történelmet. Ezeknek a koroknak az idejét is meghatározták. Így megállapításaik szerint a kb. 330 millió évig tartó geológiai ókorban a tengerből ez a vidék kiemelkedett. Ennek a kornak a végén tört fel a Sukoró melletti Meleg-hegy is, melynek folyékony anyaga idővel gránittá szilárdult.
A középkor elején a Triászban Zámoly lesüllyedt, délről öntötte el a tenger. Mélytengeri üledékek képződtek, mészkő és dolomit. A Jura- és a Kréta-korból alig maradt vissza üledék.
A Vértes-hegység már valószínű, hogy a Kréta-korban kiemelkedett, így a zámolyi Öreg-hegy, vagy ahogy manapság ismerik – „Felsőszőlő”-nél húzódott a tenger partja. Ez már az Újkor, vagy másnéven a Harmadkor elején történt. Ebben a korban jelent meg a bauxit is, de hogy az éghajlat itt trópusi vagy szubtrópusi volt-e, az még vita tárgyát képezi. Mindenesetre azonban az Eocén-korból maradt csigák, kagylók szép számmal találhatók a gánti telepnél, s a kutatók szerint ezek a fenti korról tanúskodnak.
Az Oligocén-korban a tengerpart nem változott, viszont a szintje igen. A Miocén-korban gyűrődtek fel a Kárpátok bércei, törések, repedések képződtek.
Ekkor süllyedt le a Zámolyi-medence is. Megindult a feltöltődési folyamat, mely a Pliocén-korban folytatódott. Kavics, homok és agyag rakódott le.
Ezt a többszáz milliós időszakot átfutva eljutunk addig az időig, amikor már megjelent az ember. Ezt az időszakot már pontosabban meg tudjuk határozni. Ez kb. 40 ezer évig tartott és mintegy 20 ezer éve tűnt le. Ez a Pleisztocén-, vagy Jégkorszak.
Hogy ekkor Zámolyon éltek-e emberek, bizonyossággal nem tudjuk, de hogy emberi településre alkalmas vidék volt, arra a vértesszőllősi ásatásokból következtethetünk.
A jégkorban három melegebb szakasz is volt, mikor szeles, hideg száraz, majd meleg száraz szelek jártak és a füves pusztán löszt, illetve homokot halmoztak fel. Így jött létre a Kása-hegy és a Borbálai-út lösztakarója.
A külső erők – hőmérséklet, csapadék, napsugárzás és a szél – a jégkor után sokat változtatott a környék felszínén.
A medence átlagos magassága a tengerszinttől számítva 120-135 méter. A vidék peremének legmagasabb része a községtől délnyugatra eléri a 231 métert is.
A Zámolyi-medencét lösz halmok veszik körül, belseje mégis lösztelen, sőt ingoványos volt a lefolyástalanság miatt, bár aránylag elég magas a fekvése.
A Felső-szőlő alatt eredő „Forráspatak” – délre folyik, míg a községtől délnyugatról csörgedező Tóvízpatak (hivatalos nevén Burján-patak) a pár éve elkészült halastó vizét tartja egy szinten, majd a községen átfolyva északi az iránya.
A Forráspatak és a Burján-patak a felső falu végén egyesül, ami a sportpálya mellett, keleti lesz az iránya, majd találkozik a Császárvíz-patakkal. Így a medence vizét a Császárvíz szállítja a Velencei-tó melletti Kajtor csatornába, ahonnan a Sárvízbe, majd a Dunába kerül.
A Zámolyi-medence felszínét azonban nem csak a lefolyó vizek mélyítették, hanem kialakításában nagy szerepet játszottak a Vértesről fújó száraz főn szelek is. A szelek járása manapság sem szünetel. A Zámolyi-medencében megfigyeléseim szerint, tíz év átlagát nézve, az év 52 hetéből mindössze csak 1-2 hét (10-14 nap) a teljesen szélcsendes.
Érdekes a hőmérséklet alakulása is. Amíg Fejér megye téli középhőméréklete -2 C°, addig Zámolyé -1,1-1,5 C° között ingadozik. Tehát melegebb a tél a megyei átlagnál. A nyár viszont nem éri el a Mezőföld átlagát. A megye nyári középhőmérséklete +22 C, Zámolyé csak +20,5 C° és +21,5 C° között mozog.
A csapadék eloszlása is igen szeszélyes. A legtöbb eső június-július, illetve október-november hónapban hullik. Normális körülmények között 600 mm felett van az évi csapadék. Tíz esztendő átlagát véve csaknem 800 mm volt az évi átlag (796,7 mm).
Érdekes a felhőzet alakulása is 10 év átlagában. Az utolsó 10 évben átlagban 61 nap volt teljesen derült az égbolt, 63 nap teljesen borult és 241 napon kicsit borús, felhős, de a nap is elő-előbújt.
A Zámolyi-medence évente átlagban 1750 óra napsütést élvez, ez teszi gyümölcseit ízletessé, borát tüzessé.
Évente átlag 98 nap fagyos a föld és átlagban 90-100 napon át található hó is a medence területén.
A talajfagy mélysége 30-35 cm szokott lenni. A fenti adatok általában 10 év átlagát mutatják, azonban az évenkénti megfigyelések is néha nagy eltérést mutatnak. Az 1967-es aszályos évben csak 500 mm csapadék hullott – és a nagyfokú szárazságot fokozta az a tény, hogy 1968 első 5 hónapjában nem érte el a 100 mm-t sem. Igaz, természetes erdők kialakulásában elegendő 500 mm csapadék a mi éghajlatunk alatt, s mivel ez a mennyiség Zámolyon mindig meg volt, így a régi időben nem szűkölködött a község természetes erdőben sem. Zámoly határát csaknem körbefogták az erdők. Ezeket azonban már régen kiirtották. Kellett a fa az építkezésekhez, bútorokhoz, présekhez, hidakhoz, hordókhoz és nem utolsósorban a tüzeléshez.
Alig maradt valami kis erdő, az is csak mutatónak a község délnyugati részén. A régi Táborhely és a mostani úgynevezett „Erdőföldek” régi összefüggő erdőre, erdőségre utalnak.
Az erdők helyét a szántóföldek foglalták el. A löszön képződött termőtalaj különösen kukorica termelésére igen alkalmas. (Ez tette lehetővé, hogy a régi időkben sok hízott állat, főképp szarvasmarha jutott a környező vásárokra Zámolyról.) Kiváló búza is terem a zámolyi határban, de az évelő pillangósok is kedvelik a talajt és klímát.
A természetes növényzet is megmaradt eredeti csoportosulásában. A felső részen, az Öreghegyen a sztyeppés eredetű árvalányhaj díszlik, a Forráspuszta birkalegvelőjén pedig az édes és keserű füvek is megtalálhatók. A pitypang, rétiboglárka, soványperje, szittyó, útifű, betyárkóró, kutyatej, fürtős gyöngyike, mezei sóska, lapulevelű keserűfű, konkoly, búzavirág, pipacs, örökfarkkóró, az erdőben a hóvirág, az ibolya, de a fákon a félig élősködő fagyöngy is előfordul.
Az erdőben szil, gyertyán, cser, stb., de a fenyő is megtalálható. Az erdőben volt kettő hatalmas, több mint 20 méter magas, évszázados nyárfa. Sajnos a termelőszövetkezet az ötvenes évek végén kivágatta, pedig megérdemelték volna a védetté nyilvánítást.
Nagyon szépen mutat a katonás sorokban ültetett nyírfaerdő a Forráspusztánál. Ezt a kis erdőt a negyvenes évek elején telepítették.
Pár év múlva bizonyára kedvenc kirándulóhely lesz a „Keresztútnál” – a kavicsos talajba ültetett cser- és fenyőerdő, melyet a felszabadulás után telepítettek, hogy a teljesen értéktelen talajt hasznosítsák.
A község északi lapos részén tavasztól őszig bibicek raja repked. Néha szürkevarjak keverik fel ezt a tájat, hogy a csigákból lakmározzanak. A községtől észak-keletre néha túzokcsapat kap nehézkesen szárnyra, ha az ember közelében megjelenik. A sztyeppék madara a túzok. Ez a vidék az utolsó előfordulási helyük. Tőlünk nyugatra már nem található. Sajnos a számuk évről-évre fogy. Manapság 20-30 párat tudunk csak megfigyelni. Most, hogy a víztároló megépül, lehetséges, hogy végképp eltűnnek a „Fornai-laposról”. A községben egy gólyapár költ évek óta. Ezek a Császártó mellett szedegetik össze egyre jobban gyérülő táplálékukat.
Az erdőben szarvas és őz szép számban található. Előfordul a borz, vaddisznó, újabban mókus is. A határ élővilága is gazdag. A kártékony rágcsálók közül a mezei pockot és az ürgét említem meg. Szép számmal fordul elő mezei nyúl is, a ragadozók közül a menyét és róka.
Nem ritka a hasznos vörösvércse, egerészölyv, de van rétihéja, kevés vetési varjú, ritkán zöldküllő, sok tarkaharkály, szép számmal fácán, kevesebb fogoly és ritkán fürj is található.
Eléggé kipusztult a szajkó, de van szépen énekes és feketerigó is. Az erdőben különféle cinkék és a művészi fészket építő őszapó, őrgébics, sármány, és pinty teszi kedvessé az erdőt.
A Burján-patak átszeli a „Tófarkát” – amely vizes, zsombékos, nádas, gyékényes terület. Még vadmacskát is lőttek ezen a részen. Ennek folytatásában készítették el a termelőszövetkezet 2 tóból álló halastavát pár éve. A minegy 27 holdas víztükör mágnesként vonzotta a víziszárnyasokat. Szürkegémek már az első esztendőben felfedezték, de a vadkacsák, szárcsák is megtalálhatók a fészekrakáshoz alkalmas helyen.
A községben sajnos a fecskék is fogynak. A házaknál, ahol az istállók szinte kínálták a fészkelésre alkalmas helyet – lassan faházakká, garázsokká alakulnak. Így a fecskék, bár elég jól alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez, inkább csak a középületek magas ereszaljait, illetve a szövetkezetek istállóit találják alkalmasnak a fészkeik építéséhez.
1966 nyarán két ízben fecskeszámlálást tartottunk. Az első számlálás ideje: 1966 június 6-val, a második 1966 augusztus 9. Az 1965 évről maradt 285 db fészek. Ebből a verebek elfoglaltak 43 fészket. A régi fészkekben költött 242 fecskepár. 1966-ban csak 58 új fészket építettek. Az első költés alkalmával kb. 1630 fiókát neveltek fel. A második költés alkalmával 106 fészket építettek, a második költség alkalmával 850 fiókát költöttek ki.
A verebek az első költéskor 43, a második költéskor 93 fészket foglaltak el. 1966. évben mintegy 250-300 db fecske pusztult el.
A füstifecskék mintegy 30 %-kal többen vannak, mint a molnárfecskék.
A felmérést az úttörők végezték, házról-házra járva és valósággal „feltérképezték” a kis rovarpusztítók hajlékait fecskefajonként.
A rovarvilágban a biológiai egyensúly megvan. A környéknek különleges rovara nincs, bár 2 esetben ritkaságszámba menő rovar került a birtokomba. 1951-ben egy tölgyfalevél pohókot (gastropacha quercifo) fogtam Zámolyon, a másik érdekességgel pedig Horváth János bácsi (ma a tsz-ben brigádvezető) lepett meg 1958-ban. Egy énekeskabócát hozott (cicadotta mentana). Ez a rovar 17 évig fejlődik ki és a hegyikabócák csoportjába tartozik, Dél-Németország és Skandinávia erdeiben honos. Hogy miképp került a zámolyi Felsőszőlőbe, az még máig is kérdés.
A zámolyi „folyók” vizében előfordul a közönséges folyamirák, tarajosgőte, csíkhal, szélhajtóküsz, réticsík, tányéroscsiga, mocsári csiga. A Forráspatak és a Burján-patak vizén fürge molnárkák szaladgálnak, a sekély víz alján víziskorpiók, csiborok, csíkbogarak, illetve azok lárvái, szitakötő lárvák és egyéb vízi élőlények élik a maguk küzdelmes életét. Kecskebéka, unka és vízisikló egészíti ki a vizek környékének állatvilágát.
Addig, amíg a patak vize iható édes víz, érdekes, hogy a község keleti utcasorában fekvő kutjainak vize keserű, magnéziumos, vagy ahogyan Zámolyon mondják „édes” – a vize ivásra nem alkalmas. A református templom előtt egy artézi kút van, melynek a vize erősen kénszagú, kénhidrogént tartalmaz. Míg 2 évtizeddel ezelőtt még magától tört fel, ma szivattyús kút segítségével is csak gyatrán adja a vizet.
Beszélik, hogy a harmincas évek derekán a mai sportpálya környékén a község észak-keleti részén fúrásokat végeztek és valahol meleg, mintegy 25-30 fokos szénsavas víz tört fel. Hogy hasznosítani lehessen, a kútfúró vállalat csak a beépített csövek árát kérte, de az akkori községi vezetőség még a csövek árát sem volt hajlandó megtéríteni, így a vállalt a fúrást betemettette, állítólag a csövek nagyrésze a mélyben maradt.
Most nézzük meg, hogy kik és hogyan éltek itt, hogyan boldogultak? Magyarország, tehát a Zámolyi-medence is lakott volt már abban az időben is, amikor még az ember a szerszámait kőből csinálta. A község északi részén árokásás közben csiholt kőbaltát találtak mintegy 60-70 cm kavicsréteg alatt, ami azt bizonyítja, hogy valószínű, már itt is éltek emberek ebben a korban. A pár hete elhunyt dr. Vértes László antropológus 1965. augusztus 25-én Vértesszőllősön egy koponyacsontot talált, melynek korát több, mint 500 ezer évesnek állapították meg, tehát a korai közép pleisztocénból való előember maradványa.
Vértesszőllős nincs Zámolytól messze, tehát feltételezhető, hogy itt is élt már előember, azonban a csontokat a mocsaras, iszapos kavicsos talaj nem őrizhette meg.
Nagyon hosszú idő telt el addig, amíg a barlang- vagy cölöplakó emberek helyére ismert nevű népek kerültek. Időszámításunkat megelőző évszázadokban a Dunántúlon a pannonok éltek. A római harcosok előtt a pannonok meghódoltak és Traianus császár Daciával együtt római tartománnyá tette Pannóniát is. A római katonák, a velük együtt betelepült tisztviselők, iparosok, kereskedők a magukkal hozott és az itt talált rabszolgákkal városokat alapítottak. Megkezdték a gazdag ezüst-, arany- és sóbányák művelését (Daciában, Erdélyben), ahol megfelelő volt a talaj, szőlőket is telepítettek és nagyszerű utakat építettek. Kitűnő útjaikat megfelelően karban is tartották, melyre bizonyíték a nemrégiben feltárt gorsiumi (táci) római út, melyet a megállapítás szerint többször is javítottak.
Útjainkat a második világháború nagyon megviselte, de a római utak kevés javítással már használhatók voltak. Egyik fontos hadiútjuk Zámoly határában vezetett. Ez a Csákberény-Csákvár közötti út, melyhez Zámolyról a „Keresztút” vezet. A rómaiak uralma nem volt olyan tartós, mint az útjaik. Helyüket a hunok foglalták el, időszámítás után 375-ben kezdődött a hunok uralma.
Zámolyon ebből a korból emlék nem maradt ránk. A germán és szláv népek testvérharcai után újból egy nemzeté lesz a hatalom. Ezek az avarok voltak. Az avar korból állítólag a negyvenes évek elején találtak valami emléket itt a zámolyi „Újtelep” – illetve a volt „Vadszőlők” vidékén – valami bronz ékszereket, cserépdarabokat, de a háborús események alatt megsemmisültek.
Az avarokat legyőzték a frankok és csak uratlan népcsoportokat találtak őseink, amikor a ’900-as évek végén megjelentek a Kárpátok lejtőin, hogy új hazát keressenek maguknak.
A hagyományok szerint már Géza fejedelem idejében nem csak Székesfehérvár, hanem a szomszédos terület is lakott volt. Később pedig Székesfehérvár, mint királyi város az ország legnagyobb települése lett, így valószínű, hogy a szomszédos Zámoly is már népes település lehetett.
Zámoly nevét a történelem „Zámor” néven említi. Az István király halála utáni zavaros időkben 1046-ot írt a krónikás, amikor Péter (Henrik német császár iránti hálából, hogy trónját visszakapta) „… a felingerült magyarok által Székesfejérvár közelében (Győrről menekülés közben) Zámoron elfogatott és megvakíttatott…” és pedig a hagyomány szerint abban a templomban, melynek egyik oldalfala ma is áll a zámolyi temető szélén.
A meglévő rom valószínű az akkori templom nyugat felé néző tornyának az egyik sarka lehetett. Az 1. számú képünk is ezt ábrázolja.
1. számú kép: A zámolyi templomrom, ahol Pétert megvakították
Ennek a templomnak a fennállása bizonyos népességet tételez fel és valószínű, hogy körülötte falu volt, még pedig a mai „Burga” tájékán.
Régi írások és szájhagyományok megemlékeznek arról, hogy a Zámolyhoz tartozó Borbála pusztát 1193-ban III. Béla király a fehérvári kereszteseknek adományozta. Úgyszintén a keresztesek birtokában lehetett a pátkai „Nyéki”-szőlők mellett egykor „Kér”-nevű település is, mely Zámoly határában volt és Zámolyhoz tartozott.
Zámoly 1447-ben már mint királyi vámhely szerepel, tehát biztosan már falu.
Az Országos Levéltár adata szerint Zámoly 1525-ben, tehát a mohácsi vészt megelőző esztendőben a csókakői uradalomhoz tartozott.
A XV. században a Rozgonyiaké, majd a XVI. században a Kanizsayakra szállt, mely család férfiágának kihaltával a nőörökösre, Nádasdy Tamás hitvesére szállt. „Székesfejérvárnak török kézre lett jutásakor…” az 1543. évben pusztulhatott el végképpen a falu, mert az 1546-os török adóösszeírási lajstrom szerint „Szamor lakatlan pusztának” – szerepel.
A törökök elöl elmenekült lakosság később mégis visszatért, arról a XVIII. századból fennmaradt hiteles írásokból tudunk.
Az egyik 1721. évben kelt tanúkihallgatási jegyzőkönyv volt, melyben „Martziházi János zámolyi református vallásu 80 esztendős tanu vallja, miszerint a maga születésétől fogva, amióta emlékezik, mindenkoron kálvinistáké volt a zámolyi templom…”
A másik adat két emberöltővel korábban, a XVII. században kelt és 1652-ből maradt, mely azon évbeli eklézsiákról és papokról szól. Ez az írás „Nagypaly Dániel a zámolyi ekklézsia pásztora” – néven említi az itteni gyülekezet pásztorát.
A Zámoly-i református egyház eredetét az 1640-1650-es években kereshetjük. Ez annál valószínűbb, mivel ismert tény, hogy az egymást váltogató török vitézek és birtokosok szívesebben megtűrték az új hit követőit, mint a katolikus vallásúakat a maguk birtokán.
Zámolynak két földesura volt, gróf Nádasdy Ferenc és a török. Zámoly 1648-ban négy egész portával bír, vagyis 16 jobbágytelekkel, ami 48 háznak felel meg, vagyis 200-250 lelket jelent. Ezeket az embereket valószínű, hogy a török földesúr édesgette magához, de szörnyű nehéz időket élhetett meg a lakosság részben a dupla adózás miatt, részben pedig a sok járókelő különféle nemzetiségű csapatok zsarolásai és pusztításai miatt.
Van egy másik irat is, ami 1753-ból a fejérvármegyei katolikus plébániákat összeíró jegyzőkönyve szerint megemlíti, hogy a „Zámolyi kálvinisták a török időkben is birtak eklézsiával és prédikátorral…”
Komáromi P. István református prédikátorról tudjuk, hogy 1674-ben Pozsonyba idézték a Wesselényi-Zrínyi-Nádasdy-féle összeesküvéssel kapcsolatban, de ő nem Pozsonyba, hanem Budára ment, ahol a budai basától kért menedéket.
Alistáli György pedig a gályarabságból szabadulva lett Zámoly prédikátora.
Az előbb említett összeesküvés miatt gróf Nádasdy elvesztette csókakői birtokát és így Zámoly is az esztergomi érsek kezére került. Ebből az időből is maradt fenn írás, mely Móron kelt 1690-ben. Adatai szerint: „A törökök idejében a zámolyiak fizettek az esztergomi érseknek 60 forintokat, a törökcsászárnak 15 forintokat, a török földesurnak egy sessiótol egy forintot, két kocsi fát, szénát, egy pint vajat, a természetben tizedet. Ezelőtt volt Zámolynak 30 lakott háza, most nincs több 10-nél. Erdeje van, a pusztulófélben lévő szőlőskertje.”
Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen a törökök kiűzése után 4 évre kelt a fenti irat. Különben 1683-ban a Bécsből visszavert törökök elpusztították Zámolyt is, tehát végleges kiverésük előtt 3 évvel csak romok maradtak.
Ez igazolja a 70 évvel később kelt vármegyei plébániai összeíró jegyzőkönyv is, mely szerint „Zámoly falu Bécs ostroma után elpusztult, de csak Fejérvár visszavétele után telepittetett be.”
Egy másik írás 1784-ben a református templomot említi, mely szerint a templom is leégett 1683-ban, de 1688 után valamennyi újjáépült és egy 1713-ban kelt írás szerint „Istenünknek eme megalázódott háza felékesittetett belöl deszkázattal…”
Ekkor a templomnak már kőalapja volt, fala sárból, teteje pedig nádból. Előtte faharanglábon kis harang.
Az 1696-os vármegyei népösszeírás már 34 családot talál Zámolyon, tehát mintegy 230-300 lakost. Ezek a lakosok (családfők) a következők voltak.
1. Vajda Mihály (bíró)
2. Szabó János
3. Fölső János
4. Tanárki Ferenc
5. Szabó Sámuel
6. Csergeli Péter
7. Nagy András
8. Hermán György
9. Nagy György
10. Pál István
11. Hajnal József
12. Finotás Péter
13. Marczelházi János
14. Csitári István
15. Borsos Balázs
16. Tanárki István
17. Tanárki Mihály
18. Szabó György
19. Szabó Lukács
20. Vajda János
21. Tanárki György
22. Erdélyi Balázs
23. Kovács Mihály
24. Hajdu Miklós
25. Szabó János
26. Tanárki Mihály
27. Juhász Gergely
28. Menyhárt András
29. Szabó György
30. Kalmár György
31. Laczó Bálint
32. Kovács István
33. Polgár Sámuel
34. Nagy Gergely
Ezek a Hochburg földesúri család jobbágyai voltak. Közülük 10-nek egész telek földjük, 15-nek fél, míg 9-nek csak ¼ rész telek földjük volt. Összesen tehát 919 mérő szántóföldjük volt, rétjük is és 36 kapásnyi szöllejük is.
A fent felsoroltak utódait ma is megtaláljuk Zámolyon.
Egy 1721-es jegyzőkönyv szerint a község lakói reformátusok voltak, csak 3-4 katolikus család volt, kiknek a részére „…barát járt ki misézni Fejérvárról, de csak háznál teszi az isteni szolgálatot…”
Zámoly népe viszonylag nyugalmasabb időkben szépen szaporodott, ami az 1753-as összeíró jegyzőkönyvből is kiderül, ugyanis ez már 10 katolikus családot említ, kiknek számára templomocska épült „… földbevert karókra rőzséből font sövényből, padlása faragatlan gerendákra rakott deszkákból, náddal fedve, oltár nincs benne, csak egy zsámoly, felette Szent Lőrinc képe – minden negyedik vasárnap vagyon mise…”
II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején a különféle hadicsapatoknak a zaklatásait kellett a népnek eltűrni. Egymást váltogatták a kuruc, német, rác katonák, akik után többször kellett élelmet szállítani vagy egyéb dolgokat fuvarozni. Így például 1707-ben Budára kellett a már kiélt, kifosztott falunak a német katonaság számára 20 szekér szénát, 20 szekér fát és 8 darab vágómarhát „felhozni” – mint az egykori írás említi.
Az 1740-es években már a kálvinistáknak tanítómesterük is volt, sőt ettől az időtől valamennyi tanító nevét ismerjük, akik a református iskolában tanítottak. Ebből az időből egy tanítói fizetési jegyzék (konvenciós levél) fent maradt, amiből megtudhatjuk, hogy az akkori „nemzet napszámosának” mi volt a fizetése. Íme:
„Készpénz: 16 forintok, búza 16 öreg mérő, félmázsa hus, só egy forint ára.
Őszi búza alá szántás háromszor, amennyi belefér a rendszerint való ekklézsiai földbe. Rét 12 kaszaforduló, a gyermekektől lusu, fa elegendő, faggyu 1 forint ára. Halott temetéstől egy peták.”
Ez volt a fizetése az 1740-es évek elején Zámolyon működő Németh Ferenc tanítónak.
A lelkész fizetése ennek kb. a duplája volt, vagy még annál is több. Íme: „Készpénz a sertés árával egyetemben 30 forintok, sóra való pénz 3 forintok, búza 25 öreg mérő, faggyu 1 tallér áru, őszi búza alá való szántás háromszor, az ekklészsiának földében s annak feltakarittatása. Az eklézsiai rét mely 24 kasza – a falu megkaszálja, gyüjti, boglyázza, behordja. Vaj két pint az öreg itcével, vagy az ára 2 forint. Stóla: keresztelésért egy máriás, eskjetésért helybeli 50 pénz, vidéki 1 forint, temetésért 50 pénz. Fa elegendő, a tehenek egyszeri fejése. Őröltetés valamikor szükséges. A juhos gazdáktól egy-egy sajt.”
Az egyházak közötti békés egymás mellett élést nem tudták megvalósítani, mert például a katolikus búcsújáráskor a reformátusoknak is harangozni kellett, a katolikus ünnepeket is meg kellett tartani, sőt a Hochburg-család megkövetelte, hogy minden új kálvinista papnak jelenteni kellett magát, „… mert csak nekik tetsző papot fognak megtűrni…”
Később ugyanez a földesúr elrendelte, hogy a vasárnaponként Zámolyra járó „misét tartó” – barátnak – vagy csákberényi plébánosnak – 2-2 forint húst és 1 pint bort kell kiszolgáltatni.
Ebben az időben adta ki a királyi helytartó tanács a szigorú intézkedést, mely szerint a nemes vármegye, vagy a királyi helytartótanács tudta nélkül, egyházi épületen semminemű javítást sem lehet eszközölni.
Úgy látszik, hogy a hazai bürokrácia gyökerei már több, mint 200 éve is éltek, mert íme egy 1749-ben kelt folyamodvány, melyben a zámolyi kálvinisták az imaház tetejének kijavítását kérték a „Nemes Vármegyétől…”
„Tekintetes Nemes Vármegye!
Nagy alázatossággal kéntelenitettünk Nagyságotokhoz, Kegyelmetekhez folyamodnunk, mivel az elmult generális gyülés alkalmatosságával instáltuk vala, hogy templomunk fedele csak nádból lévén, a sok változó szeles idők miatt valamely kevés bontakozása esett, melyet 14-15 kéve náddal, nem is többel, Nagyságotok, Kegyelmetek engedelméből és kegyes Grátiájából reparálni szándékoznánk, mely Nagyságotok ebbéli kegyes grátiájáért az Ur Istent, Ő szent Felségét Nagyságotok hosszu és szerencsés életéért buzgó szivvel imádni készek vagyunk. Alázatos szolgái a zámolyi helv. Confess. levő szegénység.”
Erre az „alázatos” kérésre az engedélyt meg is kapták, de a hat évvel későbbi, vagyis az 1755-ben kért újbóli tetőjavítás engedélyezése előtt, a megye a szolgabírót küldte ki egy vizsgálóbizottsággal, hogy a javítás szükségességét megállapítsa.
Még több folyamodvány, kérelem és „alázatosság” kellett ahhoz, hogy a templomot kijavíthassák, vagy újjáépíthessék. Mentek is a folyamodványok vagy 30 éven át a megyéhez, mivel minden iratot elintéztek.
Végre 1785 szeptemberére azután elkészült (2 év alatt) az új templom fazsindely tetővel.
Mivel az építkezési anyagot az uraság pénzért adta, így a társadalmi munkát leszámítva a földesúrnak 223 forint 45 krajcár, az egész építkezésért pedig ezen felül 2378 forint 76 krajcárt fizettek ki a zámolyiak.
2. számú kép: A zámolyi református templom
A templom avatását igen nagy ünnepélyességgel tartották meg, melyen részt vett: Csuzi Erőss Sámuel esperes, lovasberényi lelkipásztor, Örsi Nagy József tabajdi, s Hollósi Filep Ádám pátkai lelkészek, akik együtt végezték az istentiszteletet Gózon István helybeli lelkésszel.
Az avatáson deszkatábla hirdette, hogy idősebb Tanárki János, Somogyi János, Soldos János, Kotlóczi-Tamás János eccclésiaiai gondviselők „vigyázása alatt” készült a emplom.
Ebben az időben mintegy 1300 reformátusból állt az ecclésia.
A templom után 1794-ben új rektorlakást építettek (a mai alsóiskola), 1795-ben pedig új harangozóházat. Iskolát is 1794-ben, majd 1802-ben a segédtanítónak épült egy szoba. A templomhoz 1808-ban egy toronyórát vásároltak.
Nem csak a község,, de az egyház épületeiben is nagy kárt okoztak a sorozatos földrengések (1810-, 184- és 1815-ben), a baj azonban nem járt egyedül, még a XIX. században sem. 1829. május 6-án a templom tornyának bádogzatát forrasztották, s tűz keletkezett a padlásán. Nem segített a vödörlánc, mert még másnap is füstölögtek az üszkös gerendák. Leégett a torony, leégett a papiház is, Még abban az évben újjáépítették a torony kivételével a templomot.
Ez az építkezés 4339 forint 30 krajcárba került. A közbejött háborús események miatt csak 1859-ben tudják a tornyot felújítani és csak 23 évvel később, 1882-ben tudják felépíteni a mostani tornyot, mely építési költségeit nem ismerjük, de nem lehetett olcsó akkor sem, hiszen réz-bádogból készült. A 2. számú képünkön ezt a közel 9 évtizede készült tornyot láthatjuk.
A zámolyi református iskola alapítását az 1660-as évek tájáéra tehetjük. Az első tanítók a lelkészek, vagy ahogy akkor hívták őket, „prédikátorok” voltak.
1773-ban Zámolyon a református iskolánál „Csak prédikátor szolgál most” – írja egy jegyzőkönyv. Csodálatos módon fent maradt 1740-ből a református tanítók névsora, sőt működésük pontos idejét is tudjuk. Úgy látszik, a gyerekek száma megkövetelte segédtanító alkalmazását is, mert egy hiteles irat szerint 1773-ban már a lányok tanítására segédtanítót fogadtak. Fizetésük eléggé kevés: „8 forint, egy pár csizma” (úgy látszik, hogy akkor is sáros volt Zámoly), 2 mérő kenyérbúza, 1 mérő tisztabúza.
Mint fent már írtam, a református iskolát 1794-ben építették. Az iskola falai a múlt század eleji földrengések alkalmával eléggé megrongálódtak, de csak 1834-ben jutott el oda az egyház, hogy az iskola falait tataroztassa.
1798-ban az új iskolát kőkerítéssel fogták körül, mely csaknem 100 évig állt. Az iskola fedelét nádból készítették és 1846-ban újra tetőzték. Az iskola falai tovább romlottak, így 1870-ben új lakóházat építettek (iskolaházat) 5.900 forintért, melyben 2 tanterem, tanítói, segédtanítói és segédlelkészi „lakosztály” volt. 1884-ben a nádfedeles iskolát újra tatarozták, illetve tetőzetét kijavították 180 forintért. Még ebben az évben az iskola udvarára egy szivattyús kutat szereltek, amely 1945-ig működött is. Abban az időben 130 forintba került. Három évvel később az egész iskolát bádogtetővel látták el, melyért akkor 356 forint anyag- és munkadíjat fizettek. A 3. számú képünk ezt az iskolát ábrázolja (1958-as felvétel).
3. számú kép: A volt református iskola
Ez a lassan 200 éves iskola adja a mai „alsóiskola” gerincét.
Ennek az iskolának a tanítói nevelték, tanították a zámolyi reformátusok iskolaköteles gyermekeit. Egy 1790-ből fennmaradt írás szerint a kisebb tanulók a betűvetést, a valláshoz tartozó dolgokat diktálás útján, némi számvetést, írást tanultak.
A nagyobbak „Hübner históriáját”, a „Hármas kis Tükröt” – a „Heidelbergi Káté”-ból és zsoltárt, számvetést tanultak.
A gyerekek közül leginkább a fiuk jártak iskolába – ezek is csak télen –, mert „hogy nyáron is feljárnának, s sok nyomoruságos robot miatt nem lehet”! – így mondta az egykori krónikás jegyzete.
Most pedig nézzük csak a névsort, hogy kik tanítottak Zámolyon a református iskolában 1945-ig:
1. Németh Ferenc 1740
2. Kocsi András 1743
3. Pósfai János 1746
4. Torma András 1749
5. Kocsi András 1752
6. Szőke István 1755
7. Pátkai János 1758
8. Szilasi István 1762
9. Toronyi János 1764
10. Becsák István 1767
11. Málnási László 1770
12. Tolnai Mihály 1773
13. Kutasi Mihály 1773-1776 (valószínű prédikátor volt)
14. Szoboszlai Sámuel 1779
15. Nagy Pál 1780
16. Erdélyi Mihály 1782
17. Juhász Ferenc 1785
18. Kátó István 1789 (II. tanító volt)
19. Füri Ferenc 1790
20. Karai István 1792
21. Bogdán Péter 1794
22. Jánosi József 1795
23. Teörök Gábor 1796
24. Kasza Ferenc 1799
25. Seres Sándor 1802
26. Derecskei György 1805
27. Nyikos Dániel 1805-1807
28. Szentkirályi István 1807-1810
29. Deák Ignác 1810-1813
30. Cserna István 1813-1816
31. Dőczi Sándor 1816-1819
32. Csepi Zsigmond 1819-1822
33. Pálfi Benjámin 1822-1825
34. Garbóczi Antal 1825-1828
35. Váradi Tóth János 1828-1831
36. Oláh Bálint 1831-1834
37. Kemény János 1834-1837
38. Obernyik Ede 1837-1840
39. Boda József 1840-1843
40. V. Nagy Sámuel 1843-1846
41. Oláh Sándor 1846-1849
42. Oláh Miklós 1849-1851
43. Csizmadia Ferenc 1851-1854
44. Vajda Ferenc 1854-1857
45. Boldizsár Imre dr. 1857-1860
46. Papp Lajos 1860-1863
47. Székely Rudolf 1863-1866
48. Faragó János az első állandó tanító
1866-1906
1866-ig a tanítókat 2-3 évre választották.
49. Kenyó István 1906-1915
50. Ribicsei Nemes Viktor ?
51. Tóth Gyula I. tanító 1915-1943
52. Moharos Lajos II. tanító 1914-1943
53. Szendi László kántortanító
1943-1950.IX.1.
54. Szendi Lászlóné II. tanító
1943-1950.IX.1.
55. Lente Endre III. tanító 1948.I.8.-1948.IX.1.
56. Bíró Ernő református lelkész
1945-1948
57. Bíró Ernőné tanítónő 1945-1948
A Magyar Tanácsköztársaság első állami tanítója:
Molnár Sándor 1919. április 23. – 1919.augusztus 15-ig
Az 1945. évi felszabadulás és az 1948. évi államosítás iskoláiról majd a II. kötetben írok.
Mivel az egyház iratai a II. világháború alatt elégtek, így csak annyit tudunk, hogy 1901-ben távozott az egyház éléről Kontra Imre lelkész. A helyére Gulyás Kornél lelkipásztort választották, aki 1940-ig volt itt, majd 1941-ben a választás Bíró Ernő lelkészre esett, aki azóta is Zámolyon él.
Már előzőleg írtam, hogy egy 1753-as jegyzőkönyv szerint Zámolyon 10 katolikus család él, akik számára a rőzsetemplomocska épült., Miképp éltek a katolikusok Zámolyon, arra rávilágít egy 1762-ről maradt írás, melyet királyi rendeletre egy kanonoki látogatás (can. vizitáció) alkalmából jegyeztek fel hivatalos fogalmazásban: „Birtokos, mint Csákberényben Lemberg Ferenc Antal gróf. Sövényből készült templomocskája 1740-ben épült, néhai Rieder Bertalan juhász 50 forintnyi segítségével a hivek áldozatkészségéből…” „…Templomunknak vagyona nincs, szemben több juhász jámborságból adakozik istentisztelet céljaira…”
Egy 1763 can. vizitáció szerint Zámoly Csákberény fíliája. „… templomocskájának kegyuraságát gróf Lemberg Ferenc Antal igényli, jóllehet az avval járó kötelességeket nem teljesiti, sem nem épittet, sem nem tesz alapitványt s a költségeket sem fedezi …” „…A mostani templomot a hivek áhitata épittette, 6-öl hosszu, 3-öl széles, mellette feszület áll…” „…Szószéke van, hasonlóan 10 megfelelő padja. Öröklámpája nincsen, gyóntatószéke sem, a gyónást a hivek a tanitó szomszédos lakásán végzik…”
Ebből a 200 éves okmányból tudjuk, hogy ekkor már a katolikusoknak is volt tanítójuk.
Az 1818-as kanonoki látogatás jegyzőkönyve a 336 katolikus, 1340 református, 14 ágostai hitvallású evangélikus és 13 fő izraelitát tüntet fel Zámolyon.
Egy 1845-ös adat szerint a megyéspüspök felhívta a helytartótanácsot, mint kegyurat – egyház nagyobbítására, s ezzel kapcsolatosan a Zámolyon született Farkas Imre székesfehérvári kanonok közbenjárására Lemberg Ferenc tábornak, Zámolynak földesura úgy nyilatkozott, ha egészen új templomot építenek, ő a helytartótanács által megajánlott pénzhez hajlandó volna annyit adni, hogy az építkezési költségek fedezve legyenek. Nyújtott is segítséget, de az építés költségeihez a templompénztár is adózott, sőt több jótevő is.
Az új templom így mégis megépült. Az alapkövét 1836-ban tették le és már 1837-ben fel is szentelték a teljesen újjáépített templomot. A község lélekszáma is gyarapodott. Ekkor már 636 katolikus, 1878 protestáns és 50 zsidó élt Zámolyon, ahogy az 1845-ös írás említi.
4. számú képünk ezt a templomot ábrázolja, előtte áll a katolikus tanítói lakás, mely jelenleg a III. számú iskola.
4. számú kép: A római katolikus templom
A katolikus egyház vezetőiről nem sokat tudunk, írásos emlék nem sok maradt. Tudjuk, hogy 1919-ben Nagy Károly volt a plébános, akit demokratikus elveiért később 2 évre ítéltek.
A katolikus iskolánál működő tanítók névsora is hiányos. Csak a következőket sikerült összeírni:
1. Lindenmayer Ágoston 1914-ig
2. Bíró Mihály 1914-1915-ig
3. Hajnal Ferenc 1915-1922-ig
4. Szumbszky Lajos 1922-1942-ig
5. Kékesi Endre kántortanító 1942-1950-ig
6. Arany Mária II. tanító 1938-1948-ig
A jelenlegi II. sz. általános iskola 1939-40-ben kultúrotthonnak épült a katolikus ifjúság számára. Egy nagy és egy spanyolfallal elválasztható terme volt. A kisebbik termet színpadnak használták.
1944-ben a nagyobbik termet a Magyar Királyi Légierő kihelyezett százada tanteremnek használta. Papp László igazgató 1958-ban a színpadot szétszedette, az ajtót befalaztatta, míg Szabó István igazgató 1963-ban a nagyteremből tornatermet csinált, bordás falakat építtetett. A mai napig is tornatermi célokat szolgál.
3. számú fényképünk ezt az iskolát ábrázolja. A felvétel 1958-ban készült. Jól láthatók a fényképen a második világháború akna- és bombaszilánkjainak , a kézifegyverek golyóinak nyomai.
5. számú kép: A volt katolikus kultúrotthon a II. sz. iskola
Zámoly már sokszor elpusztult, de minden vihar után gyors újjáépítés kezdődött. Már sok írásra hivatkoztam, amik itt-ott levéltárakból előkerültek. Sokszor összeírták a lakosokat. Indokolt volt ez, hiszen, ha akkor nem jegyzik fel, ma nem tudnánk róla. Egy 1693-as összeírás tanúsítja (tehát 7 évvvel a törökök végleges kiűzése után), hogy Zámolyon 16 szolga (jobbágy), 21 ház és 51 ökör maradt.
Már előzőleg 34 nevet felsoroltunk, akik a gróf birtokán dolgoztak, most pedig lássuk azoknak a neveit, akik az 1839-es nemesi összeírás alkalmával Zámolyon éltek. Gondolom, hogy az alábbiak nem voltak egyformán módos nemesek, legfeljebb a törvény előtt „élvezték” nemesi rangjukat:
1. Balikó-család
2. Bátky-család
3. Balogh-család
4. Udvardi-Cserna-család
5. Cserna-család
6. Csörgei-család
7. Dezseő-család
8. Elek-család
9. Kolontáry-család
10. Kováts-család
11. Körösy-család
12. gróf Lamberg
13. Nagy-család
14. Pálffy-család
15. Pápai-család
16. Simon-család
17. Sarok-család
18. Vörösmarty-család és
19. Virágh-család
Bizonyára soha nem tartotta magát a fenti 18 családdal egyenlőnek gróf Lemberg és egyetlen leszármazottja sem. Régi bűne volt a magyaroknak mindig, hogy hajlott az irigységre. Ha valamelyiknek 1-2 barázdával több volt a földje, az már a másikat lenézte. Így az ellentétek folytán fennálltak a gazdagabbak, a szegényebbek, a „nemesek”, a pórok, a reformátusok és a katolikusok között.
6. számú képünk viszont azt a vidéket mutatja, ahol már megszűntek az ellentétek, ahol elnémult az irigykedés, a harag, ahol az örök békesség honol – a behorpadt sírok között.
6. számú kép: Részletek a zámolyi temetőből
Ha az iménti temető sírkövei beszélni tudnának, hát bizony nagyon sokat mesélhetnének a múltról. Sokat láttak ezek a kövek. Látták a szabadságharc dicső napjait, látták a bukást, a kegyetlen elnyomást.
1848 március 17-én hirdette ki Körmendi, Lamberg gróf uradalmi direktora a robot megszűnését. Erre a boldog hírre a zámolyiak nagy felvonulást rendeztek. A nemzeti zászlót Tanárki József 85 éves agglegény vitte. A szabqad tavasz megnövelte az emberek munkakedvét. Boldogan dolgozott mindenki. Évtizedeket akartak bepótolni. Elrohant a nyár, az emberek készültek a gazdag szüretre. Örömük azonban nem tartott sokáig.
Jellasics katonái 1848. szeptember 24-én értek Zámoly határába Verbi Végh János naplója szerint.
A Sukoró-pákozdi híres magyar honvédgyőzelem után kószáló, rabló, fosztogató horvát katonák Zámolyt is felkeresték, de ezeket a tolvajkodó, erőszakoskodó rácokat a zámolyiak szép csendben „elintézték”. A mostani Újszőlőknél , ahol akkor még erdőség volt, Möntör István egy ilyen kóborló fosztogatót megölt. Később beárulták, s emiatt 2 keserves esztendőt töltött börtönben.
Ugyancsak ezen az őszön a zámolyiak „gondjaikba vették” a grófi erdőt. Vágták a fát. Vitték a fehérvári piacra, Pátkára a rokonokhoz, a príma fából építkezésekhez kezdtek. Hordák oda, ahova szükséges volt.
A gánti erdőben ezt a részt nagyon sokáig „Kossuth-vágásnak” hívták.
A Sukoró-pákozdi győzelem nem zárta le a háborús eseményeket Zámolyon sem. 1848. december 31-én hajnalban ágyúdörgésre riadt a falu. Mór felől jött a hátborzongató ágyúzás. A vesztett csatából menekülő magyar katonák igyekeztek kelet felé. A visszamenekülő honvédek közül 2 erdész fiú Mantuánó Mihálynál, a zámolyi erdésznél kért éjjeli szállást. A nép azonban a fehérköpenyes katonákat spionoknak vélte és életükre tört. A honvédeknek nagy nehézségek árán sikerült meglépni. Azonban a védelmükre kelt magyar hadnagy, az erdész és gróf Lemberg gazdatisztje Werner (későbbi nevén: Vértessy György) is gyanúba került. Így Werner György kasznárt elfogták és a magyar táborba kísérték gyalog.
Közben a szilveszteri hangulatban lévő tömeg az elhucolt kasznár pincéjében beivott és bormámorban kísérte Wernert Acsa felé (Vértesacsa) a magyar táborba.
Szembejött az Öreghegyről kocsijával Csizmaida István, ki a kasznárt felvette kocsijára. Lovasok közrefogták a kocsit és mentek Acsa felé. Tanárki Gergely, ki a kísérők között volt, gúnyolódva kérdezte a kasznártól: „Ugye kutya jó helyed van?!” – Werner, aki a rossz rázós út miatt a tenyerére ült, s szólt: „Meglássa kegyelmed, hazajövök én még…!”
Vissza is jött három napra, s az igazolást bemutatta Veszprémi Jánosnak, az akkori zámolyi bírónak, de ez sem őt, sem Kovács számtartót nem mentette fel, hogy a falu népe őrségre ne rendelje a temető mellé.
A megtorlás azonban nem maradt el. A grófi erdőért az uradalmi legelőkért igen drága árat kellett fizetni. Már 1849. tavaszán megjött az idézés Mórról Hegedüs főszolgabíró úrtól. Tizenkét tehetős zámolyi elöljárót beidéztetett Mórra és az összes gróf Lemberg erdőben okozott kárt rajtuk akarta megtéríttetni. (Okmányt írattak alá velük, az összes kár megtérítésére, s britokukra rá is táblázták.)
Hazaengedték őket – s ettől kezdve naponta négy elöljáró járta a falut. Házaltak, hogy a kárt bevasalják. Volt, ahonnan tyúkalja tojásokat vittek el pénz hiányában. De ezzel még nem ért véget a zaklatás, a szenvedés.
1849 egyik verőfényes nyári vasárnapján német gyalogosok szállták meg a falut, lovasok pedig közrefogták. A katonák parancsnoka a katolikus templom elé hívta a népet, bíróval, elöljárókkal együtt a Lemberg-birtok miatt.
Minden katonának egy font hús, 1 liter ebédre, ezer porció széna, 40 mérő zab és 40 db szarvasmarha – de rögtön. A szarvasmarhákat ki is válogatták a gulya közül – erre Zanna József kibökkentette, hogy vasárnap van, a mészárosok zárva vannak, s a katonák így húst nem kaphatnak.
Az elöljárók és a lakosok tiltakoztak, s hazamentek ebédelni.
Délután a császáriak egyenként kísérték őket az urasági kancelláriába (a mai tsz. iroda) „Werner” visszajött – mint Tanárki Gergelynek jósolta. Ott volt a bíró, elöljáróság, több gazda, akik a pásztoroknak parancsot adtak az urasági legelőre hajtásra, s őket a pásztorok bemondása alapján a gazdatiszt jegyzékbe foglalt.
Jöttek a katonák és ”Vorserts” indították a csapatok az „Új utcán” (most Petőfi utca) át a megyeházhoz (akkor Schrendorfer Pál vendéglője volt) és ott egy helyiségben helyezték el őket.
Délután templomból jövet a kíváncsi tömeg a megyeház köré állott. Néhány kocsi állt ott mogyorópálcával megrakodva. Az evangélikus-református iskolából 20-25 padot cipeltek a vasasok az utca közepén, szép sorjában elhelyezték a mai Zsoldos-ház előtt, majd a pálcákat bontogatni kezdték.
A Megyeházán az ítéletet kihirdették. „Jöttek az elitéltek – élen Veszprémi János biróval – a biró pálcával, Kend a biró? – kérdé a tiszt –, az igenlő szóra kivette kezéből a birói pálcát és átadta Fejszés Istvánnak. Kend lesz a biró, maga pedig mától kezdve nem birája a közösségnek!”
Jött az ítélet kihirdetése és végrehajtása: Az lista első hat embere 60-60 botot, a többi 20-25-40 botot kapott. Foszlányokra szakadtak a pálcák. Volt, aki belehalt a sérülésbe nemsokára, mások sérülést kaptak, akik még 1905-ben is éltek (Mikó György és N. Péter József) még akkor is érezték a brutális eljárás következményét időváltozáskor.
Veszprémi János bíró a negyvenedik botütésnél leesett a padról, de – „kain pardon” – hajánál, lábánál fogva visszarángatták – és megkapta a hatvanadikat is. Ugyanígy megkapta a kiszabott büntetést Béres Pál, Elek Péter és Cseh János is.
Ifj. Molnár István erős fiatalembert a katonák alig tudták lefogni. Egy vasas a nyakára ült, egy pedig a lábait fogta. A verés alatt olyan fájdalmat érzett, hogy a nyakán ülőn olyat lódított, hogy az nekirepült a másik vasas pribéknek.
A botütéseket átszenvedték: öreg Csörgő Mihály, Tanárki Gergely, Zanna József, Zólyomi János, Garuzsa Mihály, Herman György, Szabó János, Simon A. János és az előbb említett Mikó György és N. Péter József.
A brutális botozás után, ki ahogyan tudott ült, állt, feküdt, vagy kuporgott a Megyeház fala mellett. Ezután még jött egy büntetés. A katonai bíróság rögtön „asszentáló bizottsággá” alakult, s az alkalmasak besorozták az osztrák ármádiába.
Vitték őket Mórra, onnan pedig tovább az osztrák tartományokba. Volt közöttük nem egy, aki 3-4 évet is szolgált. Többen sejtve a veszélyt, idejében elbujdostak.
7. számú kép: A Zsoldos-féle ház, ahol az ítéletet végrehajtották – bottal
1949. szeptemberében szintén egy drámai esemény első felvonását látták a zámolyiak. Streith Miklós vértesboglári plébánost kísérték át a falun a németek. Szökését a zámolyiak szépen előkészítették és mindent elkövettek szabadulása érdekében, azonban ő bízva igazában nem szökött meg. Így még szeptember 5-én kötél helyett „kegyelemből” agyonlőtték.
A kiegyezés után enyhült a helyzet, nyugalmasabb idők következtek Zámolyra is. 1874-ben „Takarék magtár” alakult. 1888-ban egy irat szerint a segédtanító fizetését is felemelték 320 forintra, melyből 50 forint mint államsegély szerepel.
Gazdagodtak az egyházak, de gazdagodtak a község lakói is. A református egyháznak 59 katasztrális hold földje volt már a századfordulón, melyből a lelkésznek 35 kh 1197 négyszögöl, a kántortanítónak 16 kh 335 négyszögöl jutott. A katolikus egyház is már tudott a plébánosának 40 kántorának pedig 20 kh földet adni.
A község területe: 8448 katasztrális hold 305 négyszögöl volt. Érdekes a földterület megosztását megfigyelnünk. A fenti 8000 holdból gróf Merán Jánosné (Lemberg utód) birtokában 300 katasztrális hold volt. A gyorsan gazdagodó nagygazdák több mint másfélezer holddal rendelkeztek. A többi föld a közép, kis- és törpebirtokosok között oszlott meg.
A múlt századnak a végén főképp hízott marhákból és gabonatermelésből volt a lakosságnak jövedelme. Az öreghegyi szőlő is szépen díszlett. Öregek elbeszélése alapján sokszor indítottak szekereket boroshordókkal Bécsbe is, ahol előkelő helyet foglalt el a zámolyi hegyleve. Sajnos azonban ez a remekül gondozott szőlő a század végén a filoxéria áldozatává vált.
Az első világháború alatt tovább romlott a szőlőállomány. Elmaradt a szőlő és a bor export.
Az egykori híres csemegeszőlők helyébe otelló, százszoros és nova került. Pedig díszlene szépen a Felsőszőlőben a dió is, mint a 8. számú képünkön láthatjuk.
8. számú kép: Diófák a Felsőszőlőben (1958-as felvétel)
Reméljük, hogy eljön még az az idő, amikor újból elfoglalhatja helyé az elsők között a zámolyi gyümölcs, a szőlő és a bor.
Nemcsak gyümölcs, de a gabona is termett szépen Zámolyon. Ennek talán legjobb bizonyítéka a múl század elején épült magtár.
Ha hirtelen ránézünk 9. számú képünkre, mintha Siklós és Komárom várát látnánk, pedig nem vár, hanem a magtár nyugati oldala. Igaz, egy erődítménynek is megfelelne, ami a falait illeti.
9. számú kép: A zámolyi magtár nyugati oldala (1968-os felvétel)
Építési ideje: 1807, anyaga terméskő és tégla.
A falak vastagsága 4 méter magasságig 1 méter, míg az I. és II. emelet fala 70 cm. A három szintes épület és a padlás befogadó képessége: 50 vagon.
Statikai szempontból kifogástalan épület vázát 500 x 500 cm-es vastag fenyőgerendákból szerkesztették az akkori aranykezű ácsok.
A zámolyi határ gabonáját itt tároltatta gróf Lemberg, majd gróf Merán. Magtárosai k9zül csak párnak a nevét tudjuk hiányosan. 1911-1929-ig Buchauser István, 1929-től 1936-ig Csizmadia Pál, 1936-1938-ig Kovács N. és 1938-tól 1944-ig Bódai Gyula nevű magtárosok dolgoztak.
Általában kenyérgabonát tároltak bent, de 1944-ben a kihelyezett magyar repülő ezred egyik emeletét raktárnak foglalta le.
10. számú kép: A több mint másfélszázad éves magtár (1958-as felvétel)
Hatalmas pincéjében sokan kerestek menedéket a bombázások és a harcok alatt.
A fűszer és iparcikk ellátást a kis szatócsboltok elégítették ki. Így: Veszeli Ignác, Langszam Lipót, Tanárki Sándor, Veszeli Irma, Pápainé Rabi Zsófia, Menyhárt Ferenc bazárja. A kis boltok ezután nem tudták felvenni a verseny „Hangya” szövetkezettel. Szép modern boltot emelt a Hangya a tanácsház és a zsidótemplom közé. Ez azonban a II. világháború alatt teljesen elpusztult. Helyére épült a művelődési ház. Az izraelita boltosokat a háború vitte el. Mint ahogy sok kis bolt, úgy sok kocsma is volt. Schmid, Tóth, Jenei vendéglők.
11. számú kép: Az egykori Schmid-vendéglő (1958-as felvétel)
Fenti képünk az egykori Schmid házat ábrázolja, mely valamikor nemcsak vendéglő volt, hanem mészárszék is, sőt egy szikvíz üzemet is magában foglalt.
A helyi kultúrát is két felekezet fiataljai színdarabok betanulásával és előadásával próbálták kielégíteni. Ez akkor meg is felelt az akkori igényeknek. Ha a katolikusok egy három felvonásos népszínművet betanultak, a reformátusok négy felvonásossal rukkoltak elő. Ez a felekezeti ki-mit-tud jelentette a szenzációt, no meg a ruházat. Nagyon szép és igen drága volt abban az időben a zámolyi népviselet. Igaz, hogy a rámás csizmák, bársonynadrágok, kötények, illetve hímzett szoknyák, pruszlikok és színes fejkendők mutatták a „rangkülönbséget”, mégis nagy kár, hogy ezt a viseletet 1945. után elhagyták. Még szüreti bálok alkalmával sem lehet már találkozni velük, pedig úgy a szoknyák, kötények, pruszlikok, mint a férfiak hímzett mellényei manapság is felvehetnék a versenyt Göcsej vagy Sárköz népviseletével.
Mint ahogy minden faluban, úgy Zámolyon is átalakították a nép- és műdalokat „zámolyi” szövegre. Például: „Szép Zámolyra két úton kell bemenni”, vagy „Zámolyi templomtorony jaj, de magas…”
Ezekről nem is írunk, mivel ezeket a dalokat a község szülötte Csanádi Imre még 1955-ben kiadatta. Sajnos a régi népdalok már teljesen feledésbe mennek. Esetleg egy-egy lakodalom alkalmával zendít rá egy-egy idős ember, ha eszébe jut elszaladt ifjúsága.
A fiatalok már csak mutatóban emlékeznek egy-egy régi dalra. Kedvenc számaik a hazai és külföldi táncdalfesztiválok slágerei.
A dolgos szürke hétköznapok egyhangúságát megbontotta az első világháború kitörése. Ekkor az újbóli szenvedések sorozata kezdődött a lakosság számára.
Sokan itt hagyták szeretteiket, falujukat, hogy Galícia, Erdély, vagy Doberdó mezőin várják a végzet beteljesülését. Itt hagyták a falut és csak emlékükben élt a nóta is, hogy „Zámolyi templomtorony jaj, de magas…”
12. számú kép: „A zámolyi templomtorony jaj, de magas…”
(1958-as felvétel)
A kis tábori lapok helyett egymás után érkeztek a hivatalos értesítések egyes zámolyi honvédek „hősi haláláról”, Zámolyon is nagyon sokan siratják még ma is odaveszett hozzátartozójukat. Az özvegyek és árvák jajveszékelése sem segített a helyzeten. A nyomor nőttön nőtt. Fogyott az élelem, a ruházatot sem tudták pótolni. Az özvegyi hadisegély csak az éhhaláltól mentette meg a nyomorba dőlt családokat.
Az 1914-1918-as háborúban elveszett zámolyiak emlékére a Kossuth utca keleti felén egy emlékszobrot állítottak fel.
13. számú kép: Az 1914-1918-as hősi emlékmű (1958-as felvétel))
Egy puskájára támaszkodó magyar bakát ábrázoló féldomború emlékmű, hátoldalán márványtábla található, melyen a következő nevek olvashatók:
Bácskai István, Branczeiz József, Branczeiz János, Böde Pál, Béres József, Borostyán József, Brunner Mihály, Cseh József, Czikora János, Csik István, Csiri Kiss István, Csiri Kiss György, Csörgei Mihály, Elek István, Etl Antal, Filotás P. János, Filotás Mihály, Gubodi János, Hajnal Pál, Hajnal Sándor, Haaz Imre, Hajnal M. József, Hajnal Mihály, Hermán János, Hermán T. József, Horváth György, Jenei József, Katona József, Káka Ferenc, Káka József, Keresztes József, Kiss József, Kovács István, Kovács János, Kulcsár József, Lepsényi János, Lindmayer Ágoston, Lukács István, L. Lukács István, Lukács Pál, Magda József, Major János, Máyer Izidor, Menyhart István, Mészáros József, Nagy P. János, Nagy P. József, Nagy P. István, Nagy Lajos, Noll József, Ódor János, Ódor Sándor, Pálfi Lajos, Perl Andor, Pintér János, Posztl József, Püspök Lajos, Rabi János, Rabi Lajos, Reisz Imre, Simon Á. István, Simon Á. János, Simon János, Simon P. József, Süle József, Szabados István, Szalók Ferenc, Szalók István, Szalók János, Szentgyörgyi János, Tamás Mihály, Tamás Sándor, Tanárki János, Tolnai József, Tóth B. István, Turányi György, Udvardi Cs. Sándor, Zólyomi Imre, Zólyomi István, Zsebő János, Zsebő József és Zsoldos Ferenc.
Igen, több mint nyolcvan nevet sorol fel az emléktábla.
Nyolcvan egynéhány, egészségben viruló, javakorabeli zámolyi embert, akik többet nem jöhettek haza kedveseikhez a különböző harcterekről.
Egy kiéhezett, lerongyolódott falut talált az őszirózsás forradalom, majd a tanácsköztársaság.
Mégis az első felhívásra jelentkeztek a Vörös Hadseregbe. Sokan várták a helyzetük jobbra fordulását. Az iskolákat államosították Zámolyon is. Az iskolások a mai tsz. irodába jártak, az egykori számtartói épületbe. Az első idehelyezett állami tanító Molnár Sándor volt, aki 1919. április 23-augusztus 15-ig Zámolyon működött. Ugyancsak sokat tett a munkás-paraszt tanulók előrehaladása érdekében Moharos Lajos református másodtanító is, akit ezért később többször is zaklattak.
Szintén a tanácsköztársaság híve volt Nagy Károly zámolyi plébános is. A Fejér Megyei Napló 1919. október 23-i számában olvashatjuk, hogy Nagy Károly zámolyi plébánost 2 évre ítélték. Izgatott a tanácsköztársaság idején a főpapi vagyon ellen, adófizetés megtagadására (egyházi adó), püspöki javak szocializálására. Főkegyura (gróf Merán) és Prohászka püspök ellen – nekik levelet írt.
A Prohászka elleni levelében, melyet a fegyelmi ügy során bizonyítékként a fejére olvastak. 1919. nyarán Prohászka püspököt személyesen megfenyegette: Ő (Prohászka) az oka az érdektelen áthelyezéseknek és annak, hogy az egyház-állam viszonya a tanácsköztársaság idejében az egész megyében elmérgesedett.
A tanácsköztársaság idején sokan jelentkeztek a felhívásra a Vörös Hadseregbe, illetve a Vörös Őrségbe. Közülük csak egyet említek meg: Baki Istvánt, aki mint a Vörös Hadsereg katonája – őrmestere – a szolnoki rohamnál vesztette életét. Rajta kívül még a Vörös Hadsereg tagja volt: Lukács Ferenc, ifj. Major István, Mikola Endre, Moór Ferenc, Vörösmarty Sándor is.
Létrejött Zámolyon is a direktórium. Ennek tagjai a következők voltak: Baki Ádám, Tanárki János, Simon József, Szabó István, id. Ujvári József, Simon Gábor és Szentgyörgyi István.
A tanácsköztársaság 113 nap után elbukott. A direktórium, a volt Vörös Őrség tagjai rettegésben éltek.
1919. őszén Zámolyon is megjelent Héjjas István különítménye. A direktórium tagjait összeszedték, hogy azután még sem vitték el őket, azt csak Gulyás Kornélnak, az akkori református lelkésznek köszönhették, akinek a különítmény tagjait (tisztjeit) sikerült lebeszélni a zámolyiak elszállításáról.
A tanácsköztársaság bukása után következő évekre rányomta bélyegét az egyre jobban éleződő gazdasági válság. Meglátszik ez abból is, hogy mindössze 2-3 gyerek ment közép-, illetve felső iskolába.
Így dr. Simon Ferenc orvos, dr. Moór József orvos, dr. Belső Mária orvos (utóbbiak a felszabadulás után), Simon Pál, Branczeiz János, Nagy Imre, Bácskai József, Lukács Imre, Menyhárt Gyula mérnökök (utóbbiak a felszabadulás után), Csanádi Imre, Csoóri Sándor költők, Bíró József népköztársaságunk katonatisztje tudott csak tovább tanulni.
Igaz, ennek más okai is voltak. A föld, a szántóföld nagyságával mérték a rangot. Úgy gondolták, hogy egy-egy megszerzett barázda később nagyobb kenyeret, boldogabb öregkort biztosít.
A közlekedést a községben ökrösszekerek és pár lófogat képviselte. Volt ugyan vagy 2 motorkerékpár és 30 db kerékpár, sőt egy autó is, de a várossal való összeköttetést egy autóbusz képviselte. A bejáró diákok bérletéért 6 napi napszámot kellett fizetni a taníttató szülőknek.
Villanyt csak 1939-ben kapott a község, mozi pedig csak a negyvenes évek elején nyílott, de az is csak a bányatelepen. Abban az időben csak 30 rádióelőfizető volt, és a postára is csak 30 db folyóirat érkezett naponta. Az érdekesség kedvéért megjegyezzük, hogy Mészöly Vilma volt a helyi posta vezetője, és a kézbesítő Schlösszer Ferenc, aki írni ugyan nem tudott, de a sorba rakott leveleket mégis hiba nélküli ki tudta kézbesíteni. Hogy a postaforgalom növekedett a negyvenes évek elején, így az idős postamesternő segítséget kapott Béres Piroska postagyakornok személyében.
Küldték a sok zöldszínű lapokat a frontra a honvédeknek, jöttek a rózsaszín tábori lapok és jöttek a behívók, de egyre szaporodtak az értesítések, hogy X. Y. honvéd, őrvezető, tizedes „hősi halált halt”.
Ilyen körülmények között mind többen vették fel az „angyalbőrt”, s idehaza több lett a munka, s kevesebb a fejadag.
Ez ellen az eszeveszett háború ellen küzdött a Kommunisták Magyarországi Pártja, ha Zámolyon titokban is. Egyik szervezetője és vezetője Bácskai Ferenc volt. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után, kint a Szovjetunióba, mint volt hadifogoly a Vörös Hadsereg katonájaként harcolt. Egy taskenti lovaskülönítmény brigadérosa volt. Hazatérve az illegális mozgalom élére került. Bár hetenként a szomszéd falu csendőrségén kellett jelentkeznie, mint felügyeletesnek, mégis tudta és akarta a párt politikáját hirdetni.
Boltovszkij Lajos az 1940-es évek főjegyzője is részt vett az illegális mozgalomban, azonban nem érhette meg Zámoly felszabadulását. Meneküléskor egy eltévedt golyó végzett életével. Sokat tette a községért és mint az önkéntes tűzoltóság elnöke szívügyének tekintette a tűzoltóság helyzetét, fejlődését, melyről még meg kell emlékeznünk.
A zámolyi önkéntes tűzoltóság megalakulását a múlt század nyolcvanas éveinek elejére tehetjük. Az élő tanúk vallomása alapján azonban az első komoly tűzoltóélet 1887-ben kezdődött, amikor idős Báró Ernő uradalmi gazdatiszttől – aki a tűzoltóság nagy barátja volt – fia átvette a tűzoltóság irányítását, aki szintén mint gazdatiszt állott Lamberg gróf szolgálatában.
Kezdeményezésére és szorgalmára jellemző, hogy már 1889-ben a zámolyi Önkéntes Tűzoltó Egylet egyenruhát és felszerelést kapott (zubbony, csákánybalta, létra, vödör), sőt, ami abban az időben nagy szó volt, kocsifecskendőt is kaptak, amely azóta is üzemképes 80 éves szolgálat után. Az uradalom is kapott ugyanakkor egy másik fecskendőt, amely a II. világháború alatt Moha községbe került. Ezek védték Zámoly és a szomszédos falvak lakóinak vagyonát, de ezek védték a grófi uradalom szérűit is.
Az első években a volt zsidótemplom mögött féltetőre húzott fészer alatt őrizték a tűzoltólajtot, míg az értékes fecskendőt az akkori Halmos nevű főjegyző udvarán álló fészerben tartották (a mai orvosi rendelő udvarán).
1903-ban új tűzoltószertárt kapott az Egylet, a volt zsidótemplom mellett, mely 1957. végéig az új kultúrház építésének megkezdéséig állott.
Hogy az akkor Új utcának mondott rész se legyen messze a tűzoltószerektől, egy pótszertárt építettek 1924-ben a pékség mellé, melynek helyére 1959-ben a Sütőipari Vállalat lisztraktárt építtetett.
A nyolc évtizedes múlt egy-egy jelentősebb tűzesetét sorba szedve, talán az 1888-as évet említsük meg elsőnek. A zámolyi tűzoltók egy csákvári tűzhöz mentek át segíteni. Bár a tűz nyáron volt, mégis Balogh János zámolyi önkéntes tűzoltó úgy meghűlt, hogy 1890-ben meghalt.
A legborzalmasabb tűz 1891. december 8-án pusztított, amikor is az úgynevezett Bika istállónál (ennek helyére épült 1968-ban az új tűzoltószertár) tűz keletkezett és a tomboló szélviharban a Kossuth utca (akkor Öreg utca) nyugati oldalának középső része pillanatok alatt lángokba állott. Itt 9 ház égett, bár a tűz azon az oldalon nem terjedt tovább, mert az akkori Ódor-féle ház teteje cserepes volt (ma Bagotai Tanárki Imre háza), s nem fogott tüzet, a lángoló lécdarabok, a sziporkázva repkedő zsarátnokok az utca szemközti (keleti) felére csaptak át, és öt házat borítottak lángba.
A további terjeszkedést a római katolikus templom déli irányban megállította, de a lángokat ekkor kelet felé vágta a vihar és még 16 házat a pátkai útig leégetett.
Így 30 ház vált pár óra alatt a tűz martalékává. Ez a tűz is áldozatokat követelt a jeges decemberi szélben, két önkéntes tűzoltó – név szerint. Lángi Péter és Tanárki Mihály – tüdőgyulladást kapott és még azon a télen meghalt.
Az 1900-as éve is szomorú nyomot hagyott Zámoly életében. Gyufával játszadozó Menyhárt-gyerekek szalmatűzétől 7 ház égett le a Fazekas utcában (ma Bem-apó köz).
1903-ban Simon József bakter (éjjeliőr) sem unatkozhatott, mert csaknem három hónapon keresztül hetenként, de néha hetenként kétszer is megjelent a Vörös-kakas. A tűzesetek sorozata Schveiningeréknél kezdődött és folytatódott Etliéknél, Tanárki Sándoréknál, Mikóéknál, Bagotai Páléknál, Pénzeséknél, Édes Simonéknál – hol ház, hol kazal, hol hidas égésével, vagy leégésével. Végre is sikerült a gyújtogatót leleplezni.
Az önkénes tűzoltók teljes létszámmal vonultak ki 1898-ban a gánti tűzhöz, majd a segítségadás szép példáját mutatták az 1901-es csákvári határban keletkezett tűz eloltásában is.
1901-ben Tamás Jánosék házának leégése és még ugyanabban az évben présházuk leégése is gyújtogatásra vallott.
Szintén bosszú műve volt az 1905-ös tűz Zsoldoséknál, amikor is kora ősszel az asztagban álló gabona – pajtával együtt – a lángok martaléka lett.
Béres József és Sarok Éva esküvőjén a násznagy nem tudta befejezni a „leány kikérést”, mert az összesereglett vendégsereg a bosszúból felgyújtott kazal eloltásához rohant 1913-ban.
1914-ben „csak” kazaltűz volt, de az 1917-es esztendő nagy tüzére még emlékeznek az idősek, akkor, 1917-ben Hegyi Bagotai János lakodalmakor a Felsőszőlőben 3 présház kigyulladt és leégett, majd egy héttel később az Újszőlőben 2 présház hamvadt el a tűztől.
1923-ban szintén bosszú miatt égett le a Sár utcában (ma Vasvári Pál utca) három ház.
1924 húsvétján villám csapott a katolikus templomba. A tűz oltásában résztvevő önkéntes tűzoltók között volt Noll Mihály is, akinek a szeme ott megsérült és emiatt később elvesztette a szeme világát is.
1925-ben az akkori Répási gyerekek gyufajátékát Béres-Filotásék háza bánta meg annyiban, hogy két egész és egy fél ház leégett.
1926-ban Bagotai Ferencéknél csépléskor az asztag, a kazal, sőt még a ház is leégett, állítólag a cséplőgépek meghajtó motor szikrájától.
1929-ben ismét a katolikus templomhoz riasztották az önkéntes tűzoltókat. Az örökmécs kicsurgó olaja a gyertyától begyulladt és az egyházi kellékek közül több minden tönkrement.
1930-ban a református papi parókián keletkezett kéménytűz, mely annak az évnek legjelentősebb tüze volt kazaltüzek között.
1932-ben Szalai Károlyéknál fél ház égett le, míg 1933-ban Hajnal Józseféknél 2 ház égett le gyújtogatás miatt, melyet egy elmebajos és részben piromániás követett el.
1934-ben Ujváriék háza vált a lángok martalékává. A bajtársi segítség szép példáját mutatták a zámolyi tűzoltók, amikor 1935-ben a pátkai tűzhöz átmentek. Bár megfeszített munkával dolgoztak, mégis csak 7 ház legégése után tudták a tüzet lokalizálni.
1938-ban egy csákberényi pajtatűz oltásában segítettek a zámolyiak.
1940-1944. közötti időben lecsökkent a tűzesetek száma. A kazaltüzek is minimálisra csökkentek. Igaz ugyan, hogy 1942-ben Böde Jánosnál szénatűáz, 1944-ben pedig Hermán Ferencnél konyhatűz volt, de időben sikerült a riasztás és az oltás, így minimális volt az anyagi kár.
1944 karácsonyától 1945. március 15-ig Zámoly felszabadulásáig a község tizenhétszer cserélt gazdát. Ahány gazdacsere, annyi tűz és vér.
A közel száznapos harcok alatt 70 ház leégett, ezenkívül az uradalom épületei, de teljesen leégett a Zámolyhoz tartozó Borbála, Laja, és Farkastanya, illetve major. A Szőlőhegyen lévő présházak pedig pár kivételével kiégtek.
Hogy a zámolyi Önkéntes Tűzoltó Egylet tagjai megállták a helyüket, abban részük volt lelkes parancsnokaiknak is, akik 1945-ig a következők voltak:
Csik János 1887-től 1899-ig
Nagy Péter Sándor 1899-től 1920-ig
Somogyi Pál 1920-tól 1948-ig
A község egyhangú életét csak az időnként átvonuló székesfehérvári katonaság zavarta meg, akik egy-két órás pihenőt tartva, szenzációt jelentettek.
Az első kimozdulást a letargiából a gánti bauxitbánya megnyitása jelentette. A fiatalok, öregek, egy-két holdasok és nincstelenek indultak, hogy pár pengőt kereshessenek. Nem volt könnyű a munka, hiszen akkor csaknem mindent kézzel és emberi erővel kellett elvégezni. Gyalog és kerékpáron jártak munkába és már messziről felismerhetők voltak téglavörös színű ruhájukról, melybe beleette magát a „magyar ezüst”, a bauxit sárgásvörös pora.
A hosszú ideje szünetelő építkezések is megindultak. Ezt bizonyítja egy adat a 30-as évek elejéről, mely szerint a lakóházak száma elérte a 487-et.
Szépült a község is. Csajthay Máté főjegyző kezdeményezésére új emeletes „községháza” épült.
14. számú kép: Az emeletes községháza (1958-as felvétel)
Az 1944. év ezután teljesen felbolygatta a község egyhangúságát. Március végén német repülős katonákat szállásoltak be pár családhoz, akik május elejéig tartózkodtak Zámolyon.
1944. május 13-án az M. Kir. Honvéd Harckiképző Repülő Ezred Megfigyelő Osztálya vette át a német katonák helyét, akik 1944. októberéig maradtak.
A fornai „hadireptérre” menetelő, vagy gépkocsival robogó repülősök nótázása elterelte a figyelmet a bajokról. Pedig a bajok, a megpróbáltatások csak ezután jöttek. Kezdetben megállt a kézben a kapa, megrándult a gyeplőszár, amikor fel-, vagy leszállt egy-egy repülőgép, később pedig úgy megszokták a gépek zaját, hogy fel sem néztek a munkájukból.
Csak a gyerekek és lányok szaladtak ki a kiskapuba, ha a repülősök meneteltek és nótáztak.
„Felhők felett száll a gép
messze földre elrepíti a szárnya,
De sok kislány szíve fáj,
messze repül a pilóta babája.
Ne sírj kislány, visszajövök
csókolni a század
Isten keze hordozza, lány imája
megóvja a pilótát…”
De kevesen jöttek vissza és úgy látszik az „imák” is kevésnek bizonyultak.
A magyar repülősök távozása után, ismét német repülős alakulat érkezett Zámolyra. Ez az egység azután kitartott 1944. decemberéig.
Mind közelebb dörögtek az ágyuk. Az eddig békésen szálló gépekből bombák hullottak, gyilkos gépfegyvertüzek lövedékei csapódtak a földekre, házakra. Szorongó várakozásban karácsony este a németek rugalmasan elszakadtak a harcban álló Vörös Hadsereg alakulataitól és a községet elfoglalták a szovjet katonák. Sokan felsóhajtottak. Azt hitték, beköszöntött a béke, a szeretet, a béke ünnepén, de csak ezután kezdődött az igazi kálvária.
Ekkor még nem gondolta senki, hogy Zámoly számára hosszú út vezet a békéig.
Arra számított mindenki, hogy újévre vége lesz a megpróbáltatásoknak, de ez nem így történt. 1945. január 2-án a községet ki kellett üríteni. Ki hogyan tudott kocsival, szekérrel, tragaccsal, kevés kis bugyorral elindult a bizonytalanságba. Itt hagyták házukat, bútoraikat, megtakarított ingóságaikat és a szomszédos Pátkán, Sukorón, Pákozdon, Kápolnásnyéken kerestek tetőt a fejük fölé.
Elrettentő volt ez a menekülő menet. Rongyokba csavart csecsemők, a kevés koszttól elcsigázott, lerongyolódott karavánok a jeges hóban kerülgették ki a hullák ezreit, a kilőtt tankok, ágyúk százait. Csonttá fagyott emberi és állati tetemek, véres hó, szétszórt lövedékek, aknáktól szétszabdalt állati és emberi végtagok szegélyezték a menekülők útját.
Baracskán, Martonvásáron, Székesfehérváron, de még Veszprémvarsány környékén is voltak zámolyi menekültek. S miközben életüket mentve tengődtek, nyomorogtak idegenben, addig lefolyt a zámolyi határban a II. világháború harmadik legnagyobb tankcsatája. Voronyezs és Debrecen után itt voltak a legnagyobb harcok. Az itt harcoló szovjet páncélosok életét Ilja Marhin szovjet író örökítette meg. Az utolsó csepp című írásában örök emléket állít Szergej Jermolájevnek, a szibériai hadnagynak, a Szovjetunió Hősének, aki utolsó csepp végéig harcolva, fiatal élete feláldozásával megállította a németek Budapest felé induló támadását.
Talán senki sem tartotta nyilván, hogy hány és milyen tankok mentek tönkre a zámolyi határban, de háború után az olvasztókba rengeteg tankot szállítottak.
1945. december 6-án, gyalog jövet Székesfehérvár és Zámoly közötti országúton, 103 db kilőtt tankot kellett kikerülnöm. Ez csak az úton volt! Hát mennyi állt a határban?!
15. számú kép: A Vértesaljai táj, ahonnan a német tankok elindultak
Történetünk első részének a végéhez közeledünk.
Utoljára hagytam még egy történelmi emléket. Ezt ábrázolja majd utolsó fényképünk. Régi település központja volt Kerekszenttamás. Ebből csak ez az egy kerek torony látható. Sokáig római kori őrtoronynak tartották, de a muzeológusok megállapítása szerint a XIII-XIV. századból való. A Szőlőhegyen áll a régi település egykori temploma. Csak ennyi maradt belőle. Környéke elpusztult.
A házak köveit bizonyára később a présházak építéseihez felhasználták. A torony, melyet a lakosság „Törökhagyomány” néven ismer, bizonyára a török időben őrtorony szerepét töltötte be, lőrések még kivehetők rajta. Innen jól szemmel tarthatták a Zámoly – Gánt – Csákberény – Csákvár utat.
Úgy mondják, hogy a Műemlékvédelmi Bizottság 1970-ben megjavíttatja, hogy a további omlást elkerülje ez az érdekes formájú emlék.
16. számú kép: Kerekszenttamás romjai
Hogy Zámoly utoljára a 17. gazdacsere után végleg mikor szabadult fel, azt abból tudjuk, hogy 1945. március 14-én este dátumozott magyar tábori lapokat találtak több háznál, amit már a tábori posta nem vitt el. Így 1945. március 15. Zámoly felszabadulásának napja.
A lesoványodott, legyengült éhező lakosság nagy része csak leégett romhalmazt, meredező kéményeket, feldúlt üres kamrákat, üszkös gerendákat, összetört bútordarabokat, halottakat, bomladozó állati hullákat talált, amikor 1945 húsvétjára a negyedéves menekülésből hazatért. Alig maradt ház épségben. Az állatállomány mindössze néhány kóbor macskából állott.
Reménytelen volt a helyzet! De Zámoly lakói élni tudtak és élni akartak. Mint már annyiszor, most is a pusztulás után – a remény a jobb, a szebb után – győzedelmeskedett és a zámolyiak élni tudtak a szabadsággal. Hogy miképp, azt a II. kötetben mondjuk el, mely 1945. március 15-ével kezdődik.
Zámoly, 1969. április 22.
Halász Andrásné Szabó István
Honismereti szakkör gépírója Honismereti szakkör vezetője