Tájékoztatás a településen elhelyezett menekültekről

Tisztelt Lakosság!
Kedves Olvasók!

Hosszú beszámoló következik, mely néha talán hihetetlen sorokat is tartalmazni fog. De Isten látja lelkemet, igyekszem a leghitelesebben tájékoztatni Önöket.
Múlt pénteken, amikor lejárt a hivatali munkaidőnk, a kolléganőim megkérdezték, hogyan tervezzék a hétvégéjüket. Azt a hétvégét, mely több elődjével szemben, talán végre szabadnak ígérkezik. Meg sem próbáltam rá válaszolni, hiszen 2020 márciusától kezdve meg kellett tanulnom, hogy oly bizonytalanság övezi világunkat, ami a mi életünket, felnőtté válásunkat, szocializálódásunkat az elmúlt évtizedekben sosem jellemezte. Rémálmainkban sem gondoltuk, hogy a XXI. században világjárvány követel majd emberi életeket, azt pedig, hogy 2022-ben fegyverekkel vívott háború lehet a közvetlen környezetünkben, ha mondták volna sem hisszük el.
A filmek előrevetítették a biológiai fegyverkezést, a kiberháborút - melyek ugyanúgy rémisztőek-, de hogy újra lánctalpak tapossanak, szavakba is nehéz önteni a megdöbbenést.
Mindezen bizonytalan gondolatokkal felemeltem hát a telefont, s megkérdeztem az Fejér Megyei Operatív Törzset, hogy mi várható. Szinte meg sem lepődtem rajta amikor közölte az alezredes, hogy éppen hívni akart, mert ma délután érkezik egy csoport. Hívnak, ha elindult a busz. Tájékoztattam a kollégáimat, s megbeszéltük, hogy találkozunk a művházban.
Szóltam a polgárőrség elnökének és értesítettem a tolmácsunkat is, majd vártuk, hogy megcsörrenjen a telefon. Vártunk és vártunk. Érdekes az az ellentmondásos telített üresség ilyenkor az emberben: igazából mérgelődnie kellene, hogy megint el van szúrva az este, tönkre van téve a hétvége, s különben is ezt a túlórát nem fizeti ki neki senki, tele van ilyen gondolatokkal. Mindeközben szeme előtt látja a rémült, kiszolgáltatott embereket, az egyetlen a szeretet fényét megcsillantó tekintetet váró gyermekarcokat, s arra gondol mi lenne, ha neki kellene menekülni. Visszaadná-e az Isten amit most ő ad? Ez a rengeteg kusza gondolat egyszeriben kioltja egymást, s ami marad, az egyfajta méla üresség.

Így vánszorognak a percek egészen este 11 óráig, amikor már nem azzal hív a Törzs, hogy elindultak, hanem azzal, hogy itt áll a busz a hivatal épülete mellett.
Kapkodás, telefonálgatás, s rohanás felfelé. Megállok a busz mellett, s elkezdem magyarázni a Volánbuszos gépkocsivezetőnek, hogy a szomszéd épület a művelődési ház, mire azt mondja, hogy tudja ő mert zámolyi, csak éppen 26 éve Budapesten él. Kicsi a világ. Gyorsan odaér mindenki, s a tolmáccsal felmegyünk a buszra. Őszinte leszek, nem voltak jó illatok. Sóhajtok egyet, s nyugtázom magamban, ha ezt a feladatot kaptuk, hát ezt csináljuk. Bocsánat a vallásos tartalomért, de egyik hitvallásom, hogy ha az Isten keresztet rak a vállamra, erőt is ad hozzá, hogy cipeljem azt. Mivel az eddigi tapasztalataink alapján a megérkezés utáni regisztráció volt mindig a legfeszültségesebb, úgy döntünk, hogy foglalják el a helyüket, s utána regisztráljuk őket.
Szótlanul szálltak le a buszról, s vonultak befelé a nagyterembe. Szembetűnő volt a sok kisgyermek.
Elkezdtük a regisztrációt, mely könnyebben ment, mert a felnőttek úgy ahogy beszélnek magyarul. Itt jön ugye a kisördög, ha beszél magyarul akkor ő kárpátaljai, ahol nincs háború, így minek jött.  De erre térjünk vissza később. A dokumentálás közben halljuk, hogy az előtérben hangzavar támad. Négy asszonyság hangoskodik, akik nem tartoznak a teremben már bent lévő 16 fős társasághoz. Ékes ukrán szóval üvöltik, hogy mi hazugok vagyunk, mik ezek a matracok, ők négy csillagos szálloda alatt nem mennek sehova. Mivel az elmúlt 3 hétben szereztünk némi tapasztalatot, s konfliktuskezelésből én és tolmácsunk is elég jól vizsgáztunk párszor, közöltük, hogy négy csillagos hotel sajnos csak Budapesten van, kész szerencse, hogy itt van még a busz. A rendkívüli eseményekről tájékoztatnom kell a hatóságot, így a pár perc múlva megérkező 4 rendőr és a jelenlévő polgárőrök hathatós támogatásával az elégedetlenkedők útnak indultak Budapest felé, ahol – mint később kiderült – átszállították őket a Záhonyba tartó vonatra. Zámolyról Záhonyba Last Minute.

A mindeközben a teremben szótlanul várakozók finoman igyekeznek tudtunkra adni, hogy nekik semmi közük ahhoz a négyhez, s határozottan gardírozzák a gyerekeket, hogy ne nyúljanak a kirakott játékokhoz. Minden tekintetükkel és szavukkal bocsánatot kérnek tőlünk, hogy itt vannak és gondot okoznak nekünk. Mi igyekszünk megnyugtatni őket, felajánljuk a vacsorát, teát, de nem kérnek semmit. Megmutatjuk nekik a mosdót, zuhanyzót, van aki megy, van aki nem s már zuhannak is le a matracokra. Éjszakások maradnak, többiek mennek haza. Éjjel fél egyet mutat az óra, amikor megcsörren a telefon, s tájékoztatnak, hogy elindult a következő busz Budapestről. Hogy a fene nem eszi meg, azt mondtuk az imént érkezőknek, hogy nyugodtan tegyenek több matracot egymásra, most mindenkit fel kell ugrasztani. Egy órára újra ott van mindenki. Bemegyünk a nagyterembe, s legnagyobb megdöbbenésünkre mindenki alszik. Úgy alszik, hogy fel sem lehet kelteni. Sétálunk közöttük, pakolgatjuk a szabad matracokat, s úgy alszanak, mint a bunda. Nyugtázzuk, hogy van elég, s kiülünk várni, mígnem tájékoztat a hatóság, hogy mégsem jön a busz. Hajnal két órát írunk ekkor.
Mintegy négy óra pihenésnek nem nevezhető alvás után hétre megyünk vissza, hiszen nem tudjuk mikor ettek utoljára ezek az emberek. Előkészítjük a reggelit, de van már kilenc is mire felkelnek. Ilyenkor látjuk őket igazán közelről. Van egy idős ember, Józsefnek hívják, vagy ahogy ők írják: Yosyp.
Van az ő két fia, menyei, s azok öt illetve hat gyermeke. Nem tudom hogyan szabad ezt a legszebben leírni: mind romák. De elsőre látszik rajtuk egy különös tartás, higgadtság, alázat és udvariasság. Sorban mennek zuhanyozni, pedig csak 120 literes a bojler, a végének csak hidegvíz jut. Mivel a héten megkaptam a magamét a Népegészségügytől, hogy a védőnőnk nem ellenőrizte az előző csapatot, így megkérem, hogy jöjjön és szakmai szemmel nézze meg a kicsiket. Sajnos jó szeme eredményt hoz, serke van a lányok szép hosszú hajában. Éppen a város gyógyszertáraiban hajtom a megfelelő szert, amikor újra értesítenek, hogy ismét csoportot kapunk. Hazatelefonálok, hogy készüljön a csapat, sietek haza. Érkezésemkor még nincs itt a busz, de mégis mindenki ideges. Mieinken csak a szokásos felfokozottság, de menekültjeink láthatóan félnek. Az előző esti (s ki tudja még mennyi) kaland után félnek, hogy kivel kell egy légtérben aludniuk, hogyan tudják védeni a kicsiket.

Befordul a busz a művelődési ház elé és hatalmas az öröm amikor kiderül, hogy az itt lévő egyik családfő édes testvére érkezett a családjával. A biológusból hadiszakértővé vált fotelharcosoknak itt jegyzem meg (bár ők úgysem olvassák el idáig a posztot), hogy a háromnál több gyermekkel határhoz érkező édesapákat átengedik a határon.  A nagy öröm után következtek azok az órák, amik valószínűleg megalapozták az elkövetkezendő napok hangulatát. A védőnőnk, a hivatal adóügyi előadója és a nejem lekezelték az összes kislány és asszony haját. Megmosták és ők szárították meg nekik. Lehetetlen elmagyarázni azt a szituációt. Kezdődött azzal, hogy nagyon kényelmetlen volt nekik ez az egész, a létezésükért is bocsánatot kértek, s mondták, hogy soha, de soha nem volt még ilyen. A védőnő is megerősítette, hogy út közben szedhették össze, ami nem is csoda, hiszen két napig ún. melegedőbuszban aludtak. A folytatás pedig az, hogy egy idegen országban a többségi nemzethez tartozó lányok, asszonyok szárítják a hajukat azoknak, akik saját szülőföldjükön kissebségiek, üldözöttek, s ha máshova mennek, akkor is ferde szemmel néznek rájuk. Lehetnek bármilyen becsületesek, jók, tiszták, akkor is kisebbségként tekintenek rájuk.
Azt hiszem, mi ezt el sem tudjuk képzelni.
Azóta a Művelődési Házban lévő régi zámolyi képeket nézegetve megjegyezték a gyermekek, hogy azok az emberek úgy öltöztek, ahogyan ők most. Díszes népviseletbe. Gyorsan feltűnt, hogy ők mindannyian mások, mint az előző csoportok. Ha adunk valamiből kettőt, egyet visszaadnak, hogy elég, ha kérdezzük, hogy mi kell, nekik nem kell semmi. Fokozatosan kimosták az összes ruhájukat, s azt már megszoktuk, hogy feltakarítanak, felmosnak maguk után, de amikor este kilenckor kívül belül lemosták az épület ablakait és vizesen letörölgették a virágcserepeket, azon - be kell valljam - meglepődtünk.

Sok nap telt el azóta. Fokozatosan csiszolódtunk egymáshoz, s sokat beszélgettünk. Írtam már, hogy a fiúknak határozott véleményük van a háborús helyzetről. Vicces volt tegnap reggel olvasni a cikket arról, hogy az amerikai hírszerzés mit derített ki március 23-án, mert azt nekem 17-én a művház ajtajában elmondták az itt lévők. S itt térek vissza arra, hogy honnan is jöttek ők. Papírjaik szerint Szőlősvégardóról, hiszen onnan származik a család, s ott lakik a már említett Yosyp. A fiai, akik velem egykorúak, csak éppen 5-6 gyermekük, s egynek unokája is van, 10 éve Kijevben, illetve Kijev mellett élnek, s építőiparban, személyszállításban tevékenykednek. Március első napjaiban indultak Kijevből, amikor ott már rakéták csapódtak az épületekbe. Mutatnak nekem olyan felvételeket és élő viber közvetítéseket, amiket nem látni a médiában. Szőlősvégardói családi fészekig 900 km az út, melyet 10 nap alatt sikerült megtenni, hiszen elmondásuk szerint éjszaka el kell bújni, mert bármely fél katonái lőhetnek a közlekedő autókra. Mindezt gyerekekkel küzdik végig, egészen Kárpátaljáig, ahol összeszedték „Tátát”, s jöttek. Négyszer próbáltak meg autóval átjutni a határon, de nem sikerült, csak ötödszörre gyalogosan. S az autók, a házak ott maradtak. Kihangsúlyozom nem putrik, hanem házak, az én mértékemmel szinte paloták.

Szombat óta teltek a napok, rengeteg adományozóval, segítővel, akik hátukon viszik az ellátást és a 24 órás felügyeletet. Nem tudok elég hálás lenni nekik. De aki járt itt, tudja, hogy köszönetből nincs hiány. Talán egyszer visszakapjuk… Hálás és alázatos tekintetek formájában mindenképp.
Megrendítő az, ahogyan visszautasítják a különböző felajánlásokat, mert nem akarnak nekünk gondot. Mondják, hogy van pénzük, intéznek mindent, csak segítsük beváltani a hrivnyájukat. Vasárnap interneten felleljük az egyetlen magyarországi pénzváltót, mely 12 forintért adja, de csak 6 forintért veszi be a hrivnyát. Szomorkodnak, de mit lehet tenni. Egyszer csak felleljük az OTP hirdetményét, hogy a háborús menekültek megsegítésére 11 forintért beváltják a pénzüket, csak éppen számlát kell nyitni. Számlavezetési- és bankkártyadíjjal, de mégis ez a leggazdaságosabb megoldás. Gyors egyeztetés az osztályvezetővel, aki felveti a témát a döntéshozóknak, s végül eltekintenek a számlanyitás kényszerétől. Hétfőn bő egy órát tart, míg minden egyes címlet vízjeleit ellenőrzi az ügyintéző, de végül megkapják a forintjukat. Van aki többet, van aki kevesebbet, de oly boldogság ül ki az arcukra, mint amikor a kisgyermek megkapja első játékmackóját. S ekkor vetődik fel a gondolat, hogy szeretnének hazautalni az otthon a házakat vigyázó rokonoknak abból a kevésből is, ami nekik itt megadatott. A hazaiak ki sem tudják venni a pénzt, de talán a boltban – ha egyáltalán van valami a polcokon – tudnak kártyával fizetni. Legyen elég annyi, hogy megoldottuk az utalást. A körülményekhez képest megnyugodtak, s sokat meséltek nekünk életükről, otthonaikról. Megmutatták a fényképeket házaikról, munkáikról, s arról a baptista templomról, ahol hétről hétre összegyűlnek. Nem elírás, kapaszkodjanak meg, nyolcszázan ülnek a templomban. Főkötőben, gyönyörű népviseleti ruhákban, mely őket jellemzi, s amik árai elérik talán egy olcsóbb autó árát is. Mint kiderül, a baptista közösség karvezetője és gitárosa is a zámolyi művelődési házban tölti napjait. Minél jobban megismerjük egymást, annál inkább erősödik bennük a vágy, hogy minden terhet levegyenek a vállainkról. Kedden már azt kérik, hogy had főzhessenek magukra. Ez hatalmas könnyebbség nekünk. Kiadjuk nekik az adományokból összegyűlt hozzávalókat, elkészítik az ételt és gondosan visszaadnak mindent, ami nem került felhasználásra. Azóta így működik a dolog. Nincs már időm szinte híreket sem olvasni, ezeket a sorokat is éjjel írom. De emlékszem azokra az adománykérő posztokra, ahol süteményt, csokoládét stb. kérnek. Tudják mi okozta nekik a legnagyobb örömöt a héten? A paszuly és a pityóka, vagyis a bab és a burgonya. Ma (mivel épp elmúlt éjfél, helyesbítek, hogy csütörtökön) megkérdezték, hogy ennék e velük. Leültem a gyerekek közé és megettem velük amit elém tettek. Ők főzték. Eszembe jut a szegény özvegy története, aki két fillért dobott a perselybe. Olvassanak utána, s érteni fogják.

Leültem, leültünk közéjük, hiszen szükség van a lelki támogatásunkra is. Szükség van az önkéntesek nyugodt hangjára, higgadt viselkedésére, baráti tekintetére. Főleg most, mert nehéz két napon vagyunk túl. Amikor pénteken felléptünk a buszra, azt mondtuk, hogy mi ideiglenes menekültpont vagyunk addig, amíg találnak nekik jobb szállást. Hétfőn még volt is remény az elhelyezésükre, de szerdán őszintén megmondta a hatóság, hogy minden tele van. Erre a hírre rakódott rá az, hogy a nálunk elszállásolt két kismamát rutin ellenőrzésre vittük a rendelőintézetbe, ahol egyiküknél nem minden eredmény volt örömteli. Vele töltöttem kora reggelt a vérvételen, délelőttöt az ambulancián úgy, hogy nem beszéljük egymás nyelvét. Néztem ahogy szótlanul ül órákon át a váróban, s én vagyok számára az egyetlen biztos pont, messze-messze az otthonától. Sok vizsgálat, telefonon segít Zoli a tolmácsunk, míg végül felkísérjük az osztályra. Elválunk az ajtóban, s félelemmel teli tekintettel néz vissza rám, amikor elindul a folyosón az ismeretlenbe. Én hazajöttem, ő ott maradt.

Ezen súlyos gondok hangulatában telik az utóbbi két nap. Lehangoltak, reményvesztettek lettek. Hacsak a reményvesztettség nem a legnagyobb gond.
Ha már úgy alakult, hogy hosszabb időt töltenek velünk, az önkormányzat sátraiból kisebb elszeparált tereket alakítottunk ki a családoknak, s szereztünk ágyakat a Katasztrófavédelemtől. Sokkal kulturáltabb lett így az elhelyezésük. A többség örült, de az egyik szomorkodó családfőben felmerült, hogy hazamennek a háborúba, mert elég neki a menekültségből. Nem a körülményből, hanem a létből. Hiszen dolgozó ember, felelős családapa, s itt van egy szomszédos ország művelődési házában és „gondot okoz nekünk”.
Ismerem az érzést, engem is kiidegel a semmittevés, szereztem hát nekik munkát. Hétfőn kezdenek egy nagy építőipari vállalkozásnál. Ha időközben találnak nekik másik szállást, akkor tovább állnak, s ha vége a háborúnak, azonnal hazamennek. Várják, minden pillanatban. Addig viszont keresünk nekik elfoglaltságot, bár ők mindenre azt mondják, hogy köszönik, de nem kell. Itt van viszont egy csapat tündéri gyermek, akik átölelik a lábunkat, amikor belépünk az épületbe, s szomorkodnak, ha eljövünk. A picik játszanak, nézegetik a mesekönyveket, a felnőttek - ha elvégezték a főzés, takarítás teendőit - dominóznak, dámáznak órákon keresztül. De így is hosszúak a percek, pörögnek a gondolatok, amik elkerülhetetlenül letargia felé taszítják őket. Ezidáig nem mozdultak el a Művelődési Háztól, egyszer engedéllyel mentek el csupán a trafikba. Nem is akarnak menni, mert félnek az ismeretlentől, a tekintetektől, de nem élhet az ember egy 10 méteres sugarú körön belül. Pénteken délután kijön hozzájuk a székesfehérvári baptista gyülekezet lelkésze, talán az egy felemelő és gondokat legalább ideiglenesen feledtető program lesz nekik. Szombaton pedig elvisszük őket Bencéhez a Madárkertbe, esetleg megállunk a játszótéren.

Feltűnünk itt ott a faluban, velük leszünk, kísérjük őket. Kérem tekintsenek úgy rájuk, hogy velünk együtt ők is Isten teremtményei, őket is anya szülte, s becsületes, alázatos, rendes emberek mindannyian. Sokat meséltek az íratlan szabályaikról, arról, ahogy elkülönítik magukat a rosszban sántikáló emberektől, arról, ahogy kivetik maguk közül a rendetlenkedőket. Ők egy olyan élethelyzeten mennek most keresztül, amit mi szerencsére nem ismerünk.  Tekintsünk így rájuk.

Végezetül ismételten köszönöm az adományozók és a segítők áldozathozatalát!
Nem csak a zámolyi emberekét, hanem azokét is, akik a különböző posztok alapján ránk leltek, s messzi helyekről nem csak élelmiszert hoztak, hanem esetenként itt is töltöttek néhány órát. Pedig talán sosem jártak Zámolyon.

Mint említettem, már maguk oldják meg a főzést, így a készételek helyett alapanyagokat adunk nekik. Burgonyát, babot, tésztát, amikből sokat kaptunk.
Nehéz megfogalmazni, hogy mire lenne szükség, hiszen minden kívánalmat fogóval kell belőlük kihúzni. Hirtelen a káposzta jut eszembe, s így egy hét elteltével valami húsételt is ehetnének.
Tegnap tájékoztatott a Kormányhivatal, hogy visszamenőleg fogunk kapni támogatást az ellátásukra, így kicsit könnyebb lesz az életünk.
Nem kérek semmit, de nem utasítom vissza a felajánlásokat.
Ami biztos, hogy édességet és lekvárt nem esznek, így azokkal senki ne fáradjon.
Valaki ajánlott fel babakocsit és járókát, de a rengeteg üzenet közt nem találom ki volt. Megköszönöm, ha jelentkezik. Valamint ha lenne lecserélt, de még használható okostelefon valakinél, ami kártya nélkül, wifin viberre, messengerre használható, azt is megköszönnénk.
Ebben a pillanatban is gondolkodunk a jövőheti ügyelet szükségességén, hiszen teljes mértékben ellátják magukat. De főleg az ő biztonságuk érdekében – ha kicsit egyszerűsítve is- valószínűleg folytatni fogjuk. Erről ismételten csinálok majd egy táblázatot és az önkormányzat facebook oldalán közzé fogom tenni.

Köszönöm azoknak, akik türelemmel végig olvasták ezt a cirka 15.000 karaktert, s kívánok mindenkinek egészségben, boldogságban és BÉKESSÉGBEN megélt, áldott hétvégét!

Sallai Mihály
polgármester